Egy plebejus pedagógus a világról

Egy plebejus pedagógus a világról

Egy új kor kezdete

2014. június 09. - OldStruggler
Orbán Viktor a Magyarországot a trianoni drámával zárult első világháborúba vitt miniszterelnök szobra avatását egy új kor kezdetének nevezte.
Igaza van.
A népi ellenállás kora kezdődik ezzel a nappal.

Áprilisban a csalárd körülmények közt megtartott országgyűlési választáson Orbán-Cipolla újabb négy évi kormányzásra kapott felhatalmazást. A demokratikus ellenzék kísérlete, hogy demokratikus viszonyok között, becsületes küzdelem eredményeként próbálja meg a jogállam, a tisztességesen működő szociális piacgazdaság helyreállítását, megbukott. Olyan volt ez, mint amikor az ökölvívó, aki az ökölvívás klasszikus szabályaira készülve száll ringbe, szembe találja magát a ketrecharcossal, aki aztán a maga szabályai szerint – mindent lehet az ellenfél kiütése érdekében, ütni bárhová, rúgni, fojtani,  - padlóra küldi a megszeppent ellenfelét.
Rendben. Lezárult az a kor, amikor az elégedetlenség, a változtatás igénye csak a cipollai bábszínház dramaturgiája szerint jelenhet meg.

Parlamenti vita? Kit érdekel? Senkit.
Petíciók? Mi ennek a hatása? Semmi.
Szigorúan szakmai alapú érvelés? Nagyon kevés az akarat ellen.
Személyedben veszélyt jelentesz a hatalomnak? Megvádolnak, meghurcolnak, erkölcsileg-anyagilag tönkre tesznek, majd évek múlva a bíróság felment. De akkor ez már kit érdekel.
Céged nem áll be a vazallusi rendszerbe? Nem kapsz megrendelést, elviszik az üzletet a polip-cégek.
Civil szervezeti mozgolódás? Ellehetetlenítenek anyagilag, rád küldik a kormányzati ellenőrző apparátust.
Az újság, rádió, tv, az e-nyilvánosság bírál? Megfojtják a működési költségeket jelentő reklámok célzott megvonásával, adóval, jogi csűrcsavarral, bármivel, ami alkalmas a médium elhallgattatására.
Megszólalás a nyilvánosság fórumain? Mi a következménye? Kirúgják a megszólalókat. Mert Magyarország, ahogy egy internetes kommentelő megfogalmazta, nem következmények nélküli ország. Mond el a véleményedet, és lesz következménye. Kirúgnak.

Ha minden demokratikus keretek közötti törekvés lehetetlen, eredménytelen, akkor mit lehet tenni ?
A gerilla hadviselés, eredeti jelentésében, ahogy a dél-amerikai ellenállók harcoltak a diktátorok, diktatúrák ellen, nem alternatíva. Ott még nem tartunk.

Népi ellenállásra van szükség.  

Nézni, hallgatni, olvasni kell a valóságot bemutató, a demokratikus alternatívát jelentő tv-ket, rádiókat, újságokat. Informálódni kell, hogy informálhassunk másokat is. A diktatúrának a legfájdalmasabb az akaratától eltérő valóság bemutatása, vágyakból táplálkozó álmai helyett az igazság kimondása.
Ki kell használni az e-nyilvánosság lehetőségeit. A fész-t. Legyen példa előttünk a 2011. évi arab tavasz. Ugyan lényeges eltérések vannak körülményeink között, de a tény akkor is tény: közösségi internetes oldal segítségével az arab világ képes volt diktatúrát buktatni. A világháló eszközrendszerét is használva írni, megosztani, kommentelni, szervezkedni kell.
Fel kell állni a fotelból. Nem lehet mindenkinek arra várni, hogy majd mások felállnak, elintézik azt, ami nekedfontos. Nincsenek mások. Olyan lesz a világod, amilyennek te alakítod. A teügyedért neked kell megszólalnod. És mások ügyeiért is. A földművesekért, a pedagógusokért, a kiskereskedőkért, a közmunkásokért, az egyetemistákért, az orvosokért-nővérekért, a rendőrökért, tűzoltókért, a rokkantakért, a romákért, a melegekért. Az ügyekért is. A világkiállítási pavilonért, a hármashatárhegyi reptérért, a történeti emlékezés tárgyszerűségéért, a sajtó szabadságáért, a művészeti kifejezés szabadságáért, a vallásszabadságért.
El kell mondani fájdalmainkat munkatársainknak, volt középiskolás osztálytársainknak, barátainknak, mindenkinek, aki nyitottnak látszik a kormánypropagandához képest más vélemény meghallgatására.
Minden pillanatban nevén kell nevezni a hatalom disznóságait, legyen az politikai, gazdasági, kulturális, érintse az élet bármely területét, a politikai hatalommal, gazdasági erőfölénnyel, kulturális helyzettel való visszaélés, a korrupció bármely megjelenési formája.

Na és? Attól, hogy az interneten keresztül hallgatjuk a Klubrádiót, majd összedől az orbán-cipollai rendszer? Nem, ettől nem. Attól sem, hogy néhány ezren kiállunk a sajtó szabadságáért. De akkor sem hagyhatjuk szó nélkül a disznóságokat!
Szervezett erővé kell alakítani az elégedetlenséget. Ennek első lépése a tisztánlátás. Sokan, nagyon sokan nem látják, nem érzékelik, hogy mi történik körülöttük, nem kapnak híreket a visszaélésekről, a kormány propagandáját hallgatva megnyugodva dőlnek hátra foteljeikbe, minden rendben van. Vagy egyszerűen nem érdekli őket a nadrágos emberek szórakozása, mert megoldhatatlannak látszó létproblémáik fontosabbak. És igazuk van. Akiknek a mindennapi kenyér a gondjuk, a számlák kifizetése, azok nem tudnak mit kezdeni a jogállamisággal, a fékekkel, ellensúlyokkal. Ennek ellenére, vagy éppen ezért, ott kell lennünk, ahol a gondok halmozódnak.  Ismerjék fel az emberek, mi a mákonyos duma, mi a valóság, nevezzék nevén a jelenségeket, merjék kimondani azt, ami nekik fáj. Rá kell jönni minden embernek, hogy a neki leginkább fájó gond oka micsoda, és az okok láncolata mire vezethető vissza. Ez a felvilágosító munka népi ellenállás első fokozata. Tudatosítani mindenkiben, hogy a rendszer nyomorítja meg az embereket, hogy Orbán-Cipolla, a rendszer tervezője, a rendszerelemek létrehozója és a rendszer működtetője olyan varázsló, aki akaratát mindennél fontosabbnak tartva meghamisítja a valóságot, egy bábszínházat épít és működtet, ahol neki mi csak bábok vagyunk, ezzel kárt okoz az emberek többségének, az egész magyarságnak. Volt már ilyen varázsló a mi történelmünkben, nagy árat fizettünk érte.
Népi ellenállásra van szükség. Orbán a lejtős pályán nyert négy évet. Nekünk is ez a négy évünk van arra, hogy az ellenállást megszervezve, a második és harmadik lépcsőn is túljutva – erről később - eljussunk a demokratikus viszonyok, az emberhez méltó élet lehetőségének megteremtéséig.
Minden munkából nyereség lesz, de az ajkaknak beszédéből csak szűkölködés – olvashatjuk a könyvekben.

Akkor, munkára fel!

ÓMD igazsága[1]

 Megalakult a kormány. Magyarország kormánya. Kicsit lassan, ráérősen. Igaz, hová siessen Orbán. A Mű alapjaival, lényeges felépítményeivel elkészült, működőképes a konstrukció, a választáson részt vett polgárok támogatták őt és a Művet, nem utolsó sorban a Mű egyik fontos pillére, a választójogi törvény sajátos szabályrendszere miatt ez a parlamentben a mandátumok kétharmadát eredményezte. Van négy éve, miért kapkodjon. Az előző négy évben mindent lenyomott lényeges gond nélkül a torkunkon, volt zene-bona, de a diktatúra úthengere kimozdíthatatlanul robogott a vezérállásban manipuláló ember által kijelölt úton.

A héten tartották a miniszterjelöltek parlamenti bizottsági meghallgatásait. Erről tudósított ÓMD, ezzel kapcsolatban dohogott néhány nappal később.
Nem a mellébeszélő miniszterjelölt áll célkeresztjében, hanem a kormány ellenzékének magatartása dohogásának oka. „Azon a napon, amikor a kormány hadat üzen a civileknek, a sajtónak, a nyilvánosságnak, amikor újabb fékeket iktatnak ki a hatalom kedvéért, az ellenzék beül a miniszter meghallgatására, és szakmázgat. Mintha konszolidált demokráciákban élnénk, mintha nem egy díszlet része lenne ő is.
Pedig csak díszlet. És az ellenzék úgy döntött, hogy ezzel a szereppel is beéri.”
Igaza van.
A cipollai bábszínház része a parlament, díszlet, biodíszlet benne az ellenzék.
Ezzel a helyzettel két probléma van.
Túl azon, hogy az egész, úgy, ahogy van egy nagy rakás probléma.

Ezt a bábszínházat Orbán 2010-ben kezdte el kiépíteni. A kötcsei beszédben körvonalazta, s ahogy a hatalmat a választások eredményeként megkapta, módszeres alapossággal hozzá is kezdett víziója megvalósításához. Az eredményt ismerjük. A bábszínház, a diktatúrákat idéző politikai rendszer, a törvényesített korrupcióra alapozott, a szegényeket még jobban elszegényítő, a gazdagokat még gazdagabbá tevő gazdaság, a vazallusi logika szerint működő társadalmi intézményrendszer, a megfélemlítés rendszere, a korlátozott, irányított nyilvánosság, röviden, a cipollai bábszínház működik. Ennek a rendszernek a részeként fogadta el a parlament az alaptörvényt, a választási törvényt, minden más törvényt, ami a bábszínház működtetéséhez szükséges volt. Az akkori ellenzéknek nem volt választása. Részese volt a folyamatnak. 
Abból a feltételezésből indultak ki, hogy a parlamenti választás alkalmával a sok csalódott, jogaiban és megélhetése lehetőségében megkárosított ember majd nemet mond Orbánra, s győzelmük esetén alkalmuk lesz a bábszínházi törvényeket módosítani, helyre állítani a köztársasági jogrendet, normális keretben működtetni az országot.
Ez a demokrata-paradoxon.  
A kormány – Orbán-Cipolla – törvényes választás eredményeként került pozícióba, az országgyűlés az alkotmányos keretek között – annak hézagait kihasználva, a joggal visszaélve – működött. Láttuk a trükköket is. Ha valami nem ment át az alkotmányosság szűrőjén – az Alkotmánybíróságon fennakadt -, gyorsan beleírták az Alkotmányba, később az Alaptörvénybe, és már fel is oldották a problémát. Demokrata, az emberi együttélés írott és íratlan szabályait tisztelő polgár viszont csak a jogszerűség keretei között folytathatja küzdelmét a a diktatúra kiépítése ellen, a demokratikus rendszer működéséért. Amíg van reális esélye annak, hogy a jog keretei között meg lehet állítani a visszaéléseket, addig nem lehet jogon kívüli eszközökhöz nyúlni. Az éhező, a munka nélküli, a lakásától, szerzett jogaitól megfosztott, létükben megalázott emberek tízezrei kimehetnek az utcára és elzavarhatják a kormányt, ahogy ezt tették a rendszerváltás idején Romániában, nem olyan régen Ukrajnában. Ritka pillanatai ezek a történelemnek. Ezt nevezte egy XX. századi filozófus-politikus – Lenin - forradalmi helyzetnek. Amikor az alul lévők már nem tudnak a régi módon élni, és a felül lévők nem tudnak a régi módon uralkodni. Az ilyen helyzetekben nem működik a papír-jog. Az élet írja felül a kódex-jogot, zárójelbe teszi azt, ami már nem működik. Ha ilyen helyzet nincs, a rendszer szereplői, köztük a parlamenti ellenzéki képviselők, a jogállami dramaturgia szerint játsszák szerepüket. Még akkor is, ha a hatalom birtokosai csúfot űznek a jogállamból. 2010-14 között nem volt ilyen, "forradalmi" helyzet. Volt elégedetlenség, tiltakozás, nagyon sokan már nem tudtak a régi módon élni, de sokan még igen, és a hatalom még tudott a régi módon uralkodni. 
Voltak, akik azt mondták, bojkottálni kell a bábszínházi működést, nem kell részt venni a jogalkotási folyamatban, nem szabad ezzel legitimálni a demokrácia felszámolását, nem szabad részt venni a választásokon sem. 
A demokratikus ellenzék abban bízott, hogy Orbán-Cipolla minden sunyi ármánykodása ellenére a választás számukra eredményes lesz. Nem léptek ki a bábszínházból. Nem léphettek ki, mert nem volt látható az a tömeg, amelyik döngette a bábszínház falait, amelyik arra készült volna, hogy porig rombolja a bábszínházat. Belementek a bábszínházi dramaturgiába, és persze a cipollai forgatókönyv szerint a megbabonázott, saját élethelyzetük kilátástalanságát is elfeledő közönség rajtuk verte el a port. A választási eredményt ismerjük. A lejtős pályát jelentő választási rendszer alapján a parlamenti reprezentációt is.

A demokratáknak be kellett menni a bábszínházba, a bábszínházi dramaturgia szerint kellett szerepüket megtalálni. Nem tehettek mást. Ez volt tehát az első probléma.
Az Isten adta nép – egy része – a cipollai illúziótól elhomályosult szemmel nemet mondott a demokratikus alternatívára, jól érzi magát a bábszínházban, és Orbán-Cipollának elegendő számban a műsor folytatására szavazott. Ez tehát a második probléma.

Itt kell visszatérnünk ÓMD kritikájára.
Ma a parlamenti ellenzék nem tud más dramaturgiát követni, csak a bábszínházit. Nincs a régi módon már élni nem képes tömeg. Vagy, ha van – van –, nem ébredt még öntudatra, nincs megszervezve, nincs meg a politikai képviselete. Közben Orbán-Cipolla tovább szűkíti a demokrácia maradék kereteit, hogy még véletlenül se tudja senki az elégedetlen tömegeket megszervezni, az elégedetlenséget politikai akarattá formálni. A Klub-rádió ne sugározzon vidéken. Az interneten megjelenő véleményszabadság is megszüntetendő. Ha a főváros elveszni látszik, nosza, formáljuk úgy az önkormányzati választási törvényt, hogy mégis mi győzzünk. Ha a civil szervezetek a népi ellenállás támaszpontjai, és az állami támogatások elapasztásával nem lehetett őket ellehetetleníteni, akkor el kell apasztani külföldről érkező támogatásokat, meg kell őket az állami ellenőrzés intézményeivel leckéztetni. Dübörög a diktatúra úthengere.

A mai parlamenti ellenzék akkor veszítette el cselekvési lehetőségét, amikor annak idején elfogadta a bábszínházi kereteket. Ma már nincs visszaút, nincs másik forgatókönyv.

ÓMD-nek igaza van.
„Az áprilisi választások után az ellenzéki képviselők esküt tettek az alaptörvényre, amelyet addig illegitimnek neveztek. Esküt tettek rá a DK, az Együtt–PM, az LMP és az MSZP képviselői. Ebből már következik a többi. Az is, ahogyan ott ülnek a miniszteri meghallgatáson, miközben a végrehajtók elszállítják a demokrácia utolsó bútorait is mellőlük. Még szabadkoznak is, hogy kicsit útban vannak, és zavarják a rakodást.”

Dóra, hogyan tovább? Ebben a helyzetben, mi a teendő?




[1] Ónody Molnár Dóra: Demokráciázgatunk, Népszabadság, 2014. 06. 06. http://nol.hu/velemeny/demokraciazgatunk-1466475

"Ne úgy éljünk, mintha csak volnánk"


Mindazoktól, aki eddig megtiszteltek azzal, hogy e blogon követték formába öntött gondolataimat, elnézést kérek azért, mert elhanyagoltam az írást. Az áprilisi választások óta sok minden történt. Lezajlott még egy választás, az Európa parlamenti képviselők választása.
Hagyjuk az eredményt.

Még van hátra ebben az évben még egy választás, az őszi önkormányzati. Ennek az eredménye borítékolható. Nem azért, mert az emberek elégedettek. Elégedetlenek voltak tavasszal is. Megismétlődik a félelemkeltésre épített, a gazdasági, és nyilvánosságban kialakított helyzetével, erejével visszaélő, a diktatórikus rendszert építő hatalom mesterkedése. Ennek példája a budapesti önkormányzati választási rendszer átalakítása is.

Borúlátó lennék?
Nem hiszem. Akkor vagyunk realisták, ha szembenézünk a tényleges helyzettel.
A diktatúrát építő hatalom kényelmes helyzetben van. Noha a teljes választókorú népességnek még a gyenge egyharmada sem támogatta szavazatával, a szavazáson megjelentek gyenge fele sem adta voksát nekik, de ez a gyenge támogatottság a maguk képére gyúrt, lejtős választási rendszer eredményeként kétharmados parlamenti helyzetet eredményezett. S, ahogy az előző ciklusban is hivatkoztak a kétharmados támogatottságra – akkor sem volt kétharmados támogatottságuk -, úgy most is ezt fogják tenni. Senki és semmi nem fogja megállítani a diktatúra úthengerét. Bármit megtehetnek. És meg is fogják tenni. A Kárpát-medence Géniuszának akarata az élet minden területén érvényesülni fog.
A következmények, az, hogy az ország a tönk szélén van, hogy milliók élnek a létminimum környékén, nem számít. A Felcsúti Napóleon ráfogja ezt a brüsszeli bürokratákra, a gaz multikra, a nemzetközi és hazai baloldalra, az esőre, a szárazságra, bármire. S közben papol a turulos múltról, hagymázas ábrándokat mond valóságnak, olyan jövőről ábrándozik, amit maga sem hisz. Vagy, ha hiszi, akkor tényleg valami baj van vele … De ezekkel a mákonyos szövegekkel emberek százezreit tudja bódítani. A hívőket. S neki ez elég. A hatalomba maradáshoz. A diktatúra úthengerének mozgatásához.

Akkor? Akkor most hogyan tovább?
Nem adhatjuk fel.
Nem tehetjük meg, hogy ne nevezzük nevén azokat a jelenségeket, amik jóérzésű embereket, békés világra vágyó demokratákat, becsületes világra vágyó humanistákat bosszantanak. Ahogy teszik ezt ma is sokan. De még nem elegen.
Nem tehetjük meg, hogy nem elemezzük a diktatúra gyakorlatát, nem mutatunk rá a már ma is diktatórikus hatalomgyakorlás látható következményeire. Ahogy teszik ezt ma is sokan. De még nem elegen.
Nem tehetjük meg, hogy ne mozduljunk meg, ha a véleményünk kifejezése a kisvilágból – a magánélet teréből - való kimozdulást kívánja. Ahogy teszik ezt ma is sokan. De még nem elegen.
Nem tehetjük meg, hogy ne kezdeményezzünk a diktatúra alternatíváját felmutató megoldásokat, az élet megannyi területén megannyi jó gyakorlatot. Ahogy ezt teszik ma is sokan. De még nem elegen.
Nem tehetjük meg, hogy ne dolgozzunk – megélhetést biztosító munkánkon túl – másokért, a közösségért, azokért – olykor azok helyett is -, akik nem tudnak másokért, a közösségért munkát vállalni. Ahogy ezt teszik ma is sokan. De még nem elegen.
Nem tehetjük meg, hogy ne legyünk szolidárisak az úthenger által félrelökött emberekkel, szervezetekkel, intézményekkel. Ahogy ezt teszik ma is sokan. De még nem elegen.
Nem tehetjük meg, hogy nem támogatjuk azokat az embereket, szervezeteket, a második nyilvánosság képviselőit - ismerős ez a fogalom, kortársaim?-, akik félelmet nem ismerve mutatnak rá a diktatúra gyakorlatára. Ahogy ezt teszi ma is sokan. De még nem elegen.
Nem tehetjük meg, hogy nem keressük az együttműködést mindazokkal, akik egy humanista-demokratikus Magyarország létrehozásában érdekeltek. Ezt ma még nem teszik sokan. Még kevesen sem.

Itt van a jövő záloga. 
Ha a humanista-demokratikus alternatívában érdekelt emberek, társadalmi csoportok, szervezeteik nem dolgozzák ki az együttműködés, a nagyon sok ember számára perspektívát jelentő jövő minden tekintetben vállalható tartalmi alapjait, nem hozzák létre a világnézetileg-politikailag, minden egyéb szempont szerint széles kör számára elfogadható együttműködés szervezeti kereteit, akkor még évtizedekig fog a Stadionok Szotyizó Urának úthengere dübörögni. Aki ezt nem látja, vagy látja, de nem tesz a tartalmi-szervezeti együttműködésért, Csuticseszku kottájából játszik, asszisztál úthengere robogásához.

Tudom, sokan, nagyon sokan vagyunk, akik ezt nem akarjuk.
Na, akkor gyerünk, barátaim, lássunk munkához.





Hogyan? Tovább!

Tudtuk, hogy lejtős a pálya. Tudtuk, hogy kisebbfajta csodára lett volna szükség a győzelemhez. Azt is tudjuk, hogy a bennünket körülvevő világ – a természet, a társadalom – törvényszerű összefüggések szerint alakul, mégis a csodavárók módjára reménykedtünk. Az nem lehet – gondoltuk -, hogy az emberek szeme láttára lopnak el mindenkitől mindent, és az emberek a tolvajoknak mondják, folytassátok. 

Voltak, akik figyelmeztettek. Nem lehet egy csalásra épülő választási rendszerben részt venni, mert ez igazolja a csalókat[1]. Meg kellett próbálni. Nem sikerült. Demokrata ilyenkor fogcsikorgatva azt mondja, rendben, a nyertesek mutassák meg mit tudnak, azok pedig akik a csalókat szavazataikkal helyzetbe hozták kapják meg azt, amit a csalók ígértek nekik.

Itt kezdődik a baj. Mert a győztesek azt ígérték, folytatják, és, ha ott folytatják, ahol abbahagyták, abból az emberek döntő többségének sem rövid távon, sem hosszú távon semmi jó nem jön ki. Növekedni fog lemaradásunk a világ élvonalától, egyre lejjebb csúszunk a gazdasági mutatók összehasonlító rangsoraiban, ami a gyakorlatban azt jelenti, hogy csökken a gazdaság teljesítőképessége, egyre több ember életszínvonala csökken jól érzékelhető módon, egyre több ember életminősége romlik, nő a tényleges munkanélküliség, növekedni fog a szegénység, benne különösen fájdalmasan a gyerekszegénység (!), növekedni fog a megélhetési és politikai okok miatt emigrálók száma. 
A politikai hívők még nem tudják, hogy ők is a csalás áldozatai. A választási csalásé is, a négyéves szemfényvesztésé is. A valóság manipulatív meghamisításának árát ők is meg fogják fizetni. Mert ára van mindennek. Az orbán-cipollai átverésnek is.

Akkor most hogyan tovább?
Nem adhatjuk fel. Amíg erővel – erőforrásokkal – bírjuk, a diktatúrákat idéző „köznevelés” szigorú szakmai kritikáját minden esetben, minden alkalommal meg kell fogalmazni. Ki mondja meg a laikusoknak, gyerekét szerető, neki boldog gyermekkort és felnőttkori boldogulást akaró szülőnek, hogy ami az óvodákban, iskolákban, a felsőoktatásban van, aminek a folytatása felsejlik, abból sem boldog gyerekkor nem lesz, sem boldogulás a felnőttkorban, ha nem azok a szakemberek, akik ismerik a tegnapelőtt, a tegnap és a ma oktatásának világát, akik a fejlődés nemzetközi tendenciát elemezve a jövő körvonalait is látják? A napi munkában becsülettel helyt álló pedagógusok ezreinek ki mondja meg, hogy a rutinon túl mivel – új nevelési rendszerelemekkel, megoldásokkal, módszerekkel, eszközökkel – lehet gazdagítani a személyiségfejlesztés, a tanítás-tanulás folyamatának eszközrendszerét? Ki fog rámutatni a parasztvakításra, ki fogja a híg szellemi löttyre kimondani, hogy az mákony, ki fog az átverés igazolására mondott hablatyra rámutatni, hogy az hazugság?
Folytatni kell a humanista-demokratikus nevelési alternatívák bemutatását is. A nevelés-oktatás világa is színes, és az egyenruha-hatalomszürke mellett ott vannak azok a nagyszerű kezdeményezések – történelmi gyökerűek és a modern világ megoldásai -, amelyek a különböző gyerekeknek a felnőttkori boldoguláshoz vezető különböző utakat mutatják.
Nem lehet feladni a nehézsorsú gyermekekért folytatott küzdelmet sem. Az egyre kontúrosabban formálódó oktatási – „köznevelési”, felsőoktatási – rendszer a társadalom perifériáján élő gyermekeknek nem biztosítja a társadalmi felemelkedés lehetőségét, még a szociális biztonsághoz szükséges tudást sem. Az látszik, hogy a hatalom lemond a gyermekek egy csoportjáról. Ez lelkiismeretes pedagógus, jóérzésű ember számára elfogadhatatlan. A hatalom tehetne ezekért a gyermekekért, de nem tesz. Sőt, bizonyos társadalmi csoportnak – a felső-középosztálynak – kedvezményezve a hátrányos helyzetűek hátrányait, azokat a viszonyokat, melyek kasztrendszerként rögzítik a társadalmi különbségeket, erősíti, konzerválja. A hatalom fura urai nem tudják – pedig tudhatnák -, hogy ezzel az igazságtalansággal nem csak a gyermekkorosztályok, a társadalom harmadát ítélik szellemi és fizikai nyomorúságra, hanem akaratukon kívül a kedvezményezett elitet is lehetetlen, az ő életminőségüket is veszélyeztető helyzetbe hozzák. A műveltségi, a jövedelmi, életszínvonalbeli olló kinyílása már középtávon is elviselhetetlenné teszi a mindennapokat mindenki számára. Ki mutassa be e rendszer igazságtalanságát, ki küzdjön lehetséges megoldások, jó gyakorlatok felmutatásával, ha nem a humanista-demokratikus nevelés elkötelezett hívei, képviselői?

Hogyan? Tovább! Az április 6-i választás eredménye alapján várható folytatás szerint a XXI. század második évtizedében az magyar oktatási rendszer végérvényesen szakít az Eötvös-i tradícióval. Az oktatás nem a gazdaság és társadalom, ezen belül, ennek részeként az emberek boldogulásának a fejlődését szolgálja, hanem a politika szolgálólányaként a diktatórikus hatalmat.
A görög drámák történelmi időket kiálló dramaturgiai törvényei alapján mondhatjuk, hogy a jó, az igazság, az ezt megszemélyesítő hős végül győzedelmeskedik. Nem csak úgy, valahogy megtörténik a rossz, a hamis, a csalót megszemélyesítő figura bukása. Emberek kellenek ehhez, akik küzdenek a „legnemesbekért”. 
Folytatni kell. Tovább.

(E szöveg első változatát 2014. április 6-án, az eredményeket hallgatva, még éjfél előtt vetettem papírra.)



[1] A választási csalás nem április 6-án történt. A választási törvény elfogadásával, a választási kampányban valósult meg a csalás. Ehhez képest maga a szavazás csak formalitás volt.

Portfólió 3.0

"... az életpálya-modellhez kapcsolódó, a beadandó portfólió nem szól másról, mint arról, hogy az azt beadó pedagógusnak milyen a portfólió-készítési kompetenciája."

(Arató László a Klubrádió 02.27-i reggeli műsorában, nem szó szerint, de ez a lényeg. Ha a pedagógus maga készíti portfólióját. De mint tudjuk, ha valamire van kereslet, arra megjelenik a piaci /megvehető/ szolgáltatás is. Ahogy már meg is jelent. Ha van "bedolgozó" szakdolgozat, sőt, doktori értekezés elkészítésére is, akkor portfólió készítésre miért ne jelentkezne vállalkozó, alvállalkozó?!?)

Egy KLIK, két világ

Az alábbiakat azoknak ajánlom, akiket érdekel egy komoly szakmai munka zárójelentése, még akkor is, ha ez csak egy részjelentés. Nem nachtkasztlira való olvasmány, de több szempontból tanulságos a dokumentum. Megéri rászánni az időt, fáradtságot.
Érdemes mellé tenni az EMMI vonatkozó közleményét is. Ez is tanulságos. Még akkor is, ha e dokumentum "feldolgozása" nem igényel komolyabb erőfeszítést. Sőt. A miniszteri biztos megállapításainak fényében a közlemény legérdekesebb megállapítása a következő: "A KLIK a kormány oktatáspolitikai célkitűzéseit maradéktalanul teljesítette."   

A két dokumentum tanulmányozása alapján a következtetéseket mindenki fogalmazza meg magának.

A miniszteri biztos jelentése megtalálható itt: http://index.hu/documents/belfold/klik_miniszteri_biztos_reszjelentes.pdf

A minisztérium közleménye megtalálható itt:

http://www.kormany.hu/hu/emberi-eroforrasok-miniszteriuma/oktatasert-felelos-allamtitkarsag/hirek/a-klik-hatekony-mukodeset-segiti-a-miniszteriumi-atvilagitas

Portfólió

Tisztelt Tanár Úr!
Azt hallottam a pedagógusoknak igazolniuk kell szakmai felkészültségüket. Nem tudom, ez pontosan mit jelent, beszélnek valami portfólióról, amivel igazolniuk kell magukat. Óravázlatokat, meg ilyeneket kell „feltölteni”. Na szép, gondoltam, Ön vajon mit fog feltölteni? Igaz, történelem órái az angyalföldi Kilián Gimnáziumban emlékezetesek voltak, de nem emlékszem arra, valaha is óravázlat alapján haladtunk.
De ennél is fontosabb, amit mondani szeretnék Önnek.
Nagyon sokat tanultam a Kilián Gimnáziumban. Minden élmény között, a gólyabulitól az érettségiig a legnagyobb hatást rám a kerékpár túrák tették.
Megtanultam, hogy egy feladat megoldására fel kell készülni. Az első alkalommal, amikor Szentendrére tekertünk ki, azt gondoltam, simán lenyomom azt a néhány kilométert. Alig értünk át az északi összekötő vasúti hídon, leesett a láncom, a lányok vihogtak, amikor látták, tolom vissza drótszamaram.
Nem értettem elsőre azt sem, hogy a Balaton körbebiocajozásához miért kell legalább két egynapos felkészítő túrán részt vennem, amikor minden nap tekertem házunk körül. Miután a nyereg feltörte a fenekemet a vácrátóti túrán, be kellett látnom, hogy egész nap ülni a bringán, és taposni a pedált, az nem ugyanaz, mint az egy-két órás vagizás a haverokkel.
Azt sem értettem elsőre, mi a fenének kell sapiban bringázni. Miután majdnem leszédültem a napszúrás miatt, többet nem kellett magyarázni a felszerelés fontosságát.
Máskor – a Tisza-gáton mentünk Vásárosnaménytől Szegedig – azt tanultam meg, hogy a „rend a lelke mindennek”. Naponta sátrat verni, naponta elbontani, összecsomizni, hogy a bringán elférjen, ruha, kaja, minden egyéb, ami kellett, nem ment másként, csak pontos pakolással. Kezdetben csak dobáltam mindent a táskába. Nem is találtam meg semmit, míg nem rájöttem annak a technikájára, hogyan kell mindent a helyére tenni. Emlékszem, édesanyám volt a legjobban meglepődve, amikor hazaérve meglátta gondosan összerakott pakkomat.
A bringatúrák alkalmával éltem át az első, mind a mai napig emlékeim között fontos helyen lévő közösségi élményeimet. Ahogy közösen terveztük a túrákat, ahogy bolyozva mentünk az országúton, az élen váltva egymást, amikor esténként készítettük a vacsorát a tábortűz körül, amikor bajban segíteni kellett egymásnak, amikor az élményeket beszéltük meg odahaza az iskolában.
Visszanézve, történelmi élmény is kapcsolódnak egyik túránkhoz. 1980 augusztusában Lengyelországban jártunk, Gdanskban fejeztük be túránkat. Akkor, amikor a Szolidaritás szakszervezeti mozgalom élén Lech Walesa megindította rendszerváltó küzdelmét. Ott Gdanskban csak a feszültséget éreztük, nem értettük, mi történik a városban. Nekünk az volt a fontos, hogy a Mazuri-tavak keleti partjától eljutottunk a tengerpartig. Csak jóval később eszméltünk rá, hogy „történelmi pillanatban” jártunk a történelmi városban.
Ott, Lengyelországban találkoztam az igazi szegénységgel is. Napokon keresztül esett az eső, és mi egy parasztportán kerestünk menedéket. Én még olyan szegény és olyan kedves emberekkel addig nem találkoztam. Leesett az állam, amikor az istálló padlását ajánlotta nekünk szállásként a gazda. Nem tudom leírni a látványt, de határozottan emlékszem arra, hogy attól kezdve mást jelentett nekem az a fogalom: szegénység. És az is, kedvesség, emberség.
Tisztelt Tanár Úr! Nagyon sok év telt le a Kiliános bringatúrák óta. Nekem azok a túrák máig ható élményt jelentenek, emberré válásomhoz nagyon sokat tettek hozzá. Nem tudom, belefér-e a potrfólióba egy diák harmincegynéhány évvel ez előtti élményeinek felidézése. Ha nem, nekem akkor is fontos volt, hogy ezt a levelet most megírjam Önnek.

Tisztelettel: egy egykori Kiliános tanítványa

Az utolsó szó jogán

Nem, ezt a címet nem én adtam ennek a bejegyzésnek. Egy írót idézek. Volt ugyanis a történelemben olyan időszak, amikor gondolkodó magyarok az utolsó szavaikat vetették papírra. Itt van most ezek közül egy bekezdés. A szerzőtől nem ezt a stílust – tartalmat – szoktuk meg. De ez is ő, akit csak P. Howardnak ismerünk. Nem volt tanult szociálpszichológus, de érzékeny emberként pontosan fogalmazta meg … amit megélt, és ami ma szemünk előtt bontakozik ki.
Íme.

"Hogy ki követ el igazságtalanságot, az ma is hatalom kérdése, de a hatalom birtokosaitól elvárják az emberek, hogy szónoklatok és irományok útján a tömegek rossz lelkiismeretét megnyugtassa. Az az igazi hatalom, amely bebizonyítja a helytelenről, hogy helyes, a saját javunkra elkövetett igazságtalanságról, hogy igazságos és egyféle híg, de nagyon fűszeres nedűvel átitatott Eszme nevében látszólag következetes, és természetesen közérdekű cselekedetekké hígítja önző erőszakosságainkat. Az ilyen hatalom a tömegek számára azon illúzió forrása, amelytől berúgva, az igazság nevében, elkövetheti a legnagyobb igazságtalanságokat is. Sőt, csalódott, kétségbeesett vagy tengődő tömegek ilyen irányú közös lelki szükséglete az egyetlen igazi forrása a részeg hatalomnak. A semmiből is hatalom lesz, ha valaki meggyőz egy tömegnyi keserű életű embert, hogy jogában áll jogtalanságot cselekedni. Ha nem, úgy marad a semmi. Adjál nékem, jelentéktelen, rossz életű embernek, fogalmakat, szókat és gyújtást, hogy emberi mivoltom cáfolása nélkül, emberi mivoltomat megtagadhassam számomra előnyös jogtalan cselekedetek idejére, és lelki következményeire, akkor Eszme vagy és Vezér.
Fojtogat a morál e társadalom gyilkos kereteiben. Adj morált, hogy fojtogassak és gyilkoljak, társadalmi keretek között.
Aki erre képes, arra azt szokták mondani, hogy tud fanatizálni. És egy ideig hordozzák a vállukon. Később leejtik, és hazamennek."

(Rejtő Jenő: Az utolsó szó jogán, Magvető Kiadó, BP, 1967. 203-204. old.)

süti beállítások módosítása