Tisztelt Tanár Úr!
Azt hallottam a pedagógusoknak igazolniuk kell szakmai felkészültségüket. Nem tudom, ez pontosan mit jelent, beszélnek valami portfólióról, amivel igazolniuk kell magukat. Óravázlatokat, meg ilyeneket kell „feltölteni”. Na szép, gondoltam, Ön vajon mit fog feltölteni? Igaz, történelem órái az angyalföldi Kilián Gimnáziumban emlékezetesek voltak, de nem emlékszem arra, valaha is óravázlat alapján haladtunk.
De ennél is fontosabb, amit mondani szeretnék Önnek.
Nagyon sokat tanultam a Kilián Gimnáziumban. Minden élmény között, a gólyabulitól az érettségiig a legnagyobb hatást rám a kerékpár túrák tették.
Megtanultam, hogy egy feladat megoldására fel kell készülni. Az első alkalommal, amikor Szentendrére tekertünk ki, azt gondoltam, simán lenyomom azt a néhány kilométert. Alig értünk át az északi összekötő vasúti hídon, leesett a láncom, a lányok vihogtak, amikor látták, tolom vissza drótszamaram.
Nem értettem elsőre azt sem, hogy a Balaton körbebiocajozásához miért kell legalább két egynapos felkészítő túrán részt vennem, amikor minden nap tekertem házunk körül. Miután a nyereg feltörte a fenekemet a vácrátóti túrán, be kellett látnom, hogy egész nap ülni a bringán, és taposni a pedált, az nem ugyanaz, mint az egy-két órás vagizás a haverokkel.
Azt sem értettem elsőre, mi a fenének kell sapiban bringázni. Miután majdnem leszédültem a napszúrás miatt, többet nem kellett magyarázni a felszerelés fontosságát.
Máskor – a Tisza-gáton mentünk Vásárosnaménytől Szegedig – azt tanultam meg, hogy a „rend a lelke mindennek”. Naponta sátrat verni, naponta elbontani, összecsomizni, hogy a bringán elférjen, ruha, kaja, minden egyéb, ami kellett, nem ment másként, csak pontos pakolással. Kezdetben csak dobáltam mindent a táskába. Nem is találtam meg semmit, míg nem rájöttem annak a technikájára, hogyan kell mindent a helyére tenni. Emlékszem, édesanyám volt a legjobban meglepődve, amikor hazaérve meglátta gondosan összerakott pakkomat.
A bringatúrák alkalmával éltem át az első, mind a mai napig emlékeim között fontos helyen lévő közösségi élményeimet. Ahogy közösen terveztük a túrákat, ahogy bolyozva mentünk az országúton, az élen váltva egymást, amikor esténként készítettük a vacsorát a tábortűz körül, amikor bajban segíteni kellett egymásnak, amikor az élményeket beszéltük meg odahaza az iskolában.
Visszanézve, történelmi élmény is kapcsolódnak egyik túránkhoz. 1980 augusztusában Lengyelországban jártunk, Gdanskban fejeztük be túránkat. Akkor, amikor a Szolidaritás szakszervezeti mozgalom élén Lech Walesa megindította rendszerváltó küzdelmét. Ott Gdanskban csak a feszültséget éreztük, nem értettük, mi történik a városban. Nekünk az volt a fontos, hogy a Mazuri-tavak keleti partjától eljutottunk a tengerpartig. Csak jóval később eszméltünk rá, hogy „történelmi pillanatban” jártunk a történelmi városban.
Ott, Lengyelországban találkoztam az igazi szegénységgel is. Napokon keresztül esett az eső, és mi egy parasztportán kerestünk menedéket. Én még olyan szegény és olyan kedves emberekkel addig nem találkoztam. Leesett az állam, amikor az istálló padlását ajánlotta nekünk szállásként a gazda. Nem tudom leírni a látványt, de határozottan emlékszem arra, hogy attól kezdve mást jelentett nekem az a fogalom: szegénység. És az is, kedvesség, emberség.
Tisztelt Tanár Úr! Nagyon sok év telt le a Kiliános bringatúrák óta. Nekem azok a túrák máig ható élményt jelentenek, emberré válásomhoz nagyon sokat tettek hozzá. Nem tudom, belefér-e a potrfólióba egy diák harmincegynéhány évvel ez előtti élményeinek felidézése. Ha nem, nekem akkor is fontos volt, hogy ezt a levelet most megírjam Önnek.
Tisztelettel: egy egykori Kiliános tanítványa
