Egy plebejus pedagógus a világról

Egy plebejus pedagógus a világról

Rendszerváltás 2.0

2014. december 15. - OldStruggler
 Mára a magyar társadalom többsége számára is világossá vált: Orbán rendszere diktatúra, az általa Kötcsén említett "centrális erőtér" a gazdaságban egy korrupt maffiaállamot, a politikában a feudális önkényuralomra emlékeztető vazallusi rendszert, a társadalom többsége számára fokozatos és folyamatos elszegényedést, az oktatásban, kultúrában, a nyilvánosság működésében – az internet adta lehetőségeket kivéve - a hatvanas évek elejét idéző rendszert jelent.
Sokan a kezdetektől – 2010-től – figyelmeztettek erre a veszélyre. Az elmúlt években számos tanulmány, elemzés, kutatási beszámoló, cikk folyóiratokban, hetilapokban, napilapokban, az internetes felületeken figyelmeztetett e folyamatra, több civil kezdeményezés igyekezett felhívni a figyelmet a veszélyes tendenciára. Lássuk be, 2014 októberéig ezek a jelzések visszhangtalanok maradtak. S ekkor, a 2015. évi költségvetés előkészítése részeként történt valami: előkerült egy javaslat az internetadó bevezetésére. Ezzel nagyjából egy időben érkezett a világhatalom – az Egyesült Államok - figyelmeztetése. Az ürügy a korrupció, az ok a magyar politikai rendszer euro-atlanti normáktól való eltérése. E két ügy lett a vég kezdete.  Azóta tüntetés tüntetést követ. Nincs az életnek olyan területe, amit a 2015. évi költségvetés ne érintene hátrányosan. S a kormány még a kreatúráival, szobacica szervezeteivel sem egyeztet semmiről. E szervezeteknél is kiverte a biztosítékot az őket érintő megszorítás.

Megérett a helyzet, hogy már ne csak azt mondjuk, Orbán takarodj!, arról is beszélni kell, mi kövesse az Orbán utáni időszakot.

Új rendszerváltásra van szükség.
Körvonalazni kell az új rendszer alapjait. Meg kell kezdeni az új rendszer alapjairól a párbeszédet, vitát, egyeztetéseket. Új ellenzéki kerekasztalt kell szervezni, ahol ott ülnek az asztal körül a diktatúrát bíráló civilek, szakmai szervezetek, szakszervezetek, és a demokratikus politikai pártok. Meg kell állapodni abban a társadalmi minimum-programban, ami a legszélesebb diktatúraellenes összefogást biztosítja. Erre a munkára akkor is szükség van, ha sok műhelyben komplett, törvény-javaslat szintig kidolgozott alternatívák találhatók a fiókokban.

Az elmúlt hetek – két és fél hónap – eseményei kijelölik a legfontosabb ügyeket. Ezek mindegyike összetett, az egyes ügyek megoldására is intézkedéscsomagokat kell összeállítani. Nem gondolom, hogy a teljes, a fontossági sorrendet is magában foglaló felsorolás következik alább, inkább csak jelzése az érzékeny témáknak.

1.   Küzdelem a korrupció ellen.
2.   A közéleti szereplők vagyoni helyzetének átvilágítása.
3.   Tisztességes, a társadalmi igazságot kifejező adórendszer kialakítása.
4.   A gazdasági szektor fejlődőképességét biztosító szabályozási rendszer kialakítása.
5.   A tanszabadság – az oktatási rendszer működő- és fejlődőképességének – helyreállítása.
6.   Esélyteremtő szociális rendszer kialakítása.
7.   Az egészségügy működőképességének helyreállítása.
8.   A valódi közszolgálati nyilvánosság helyreállítása, a nyilvánosság demokratikus elvek szerinti szabályozása.
9.   Az állam és az egyházak működésnek szétválasztása, új egyházpolitika, új felekezeti működési szabályok kidolgozása.
10.                    Az államtól független civil szféra működésnek biztosítása, az ehhez szükséges szabályozás kidolgozása.
11.                    A közigazgatás rendszerének átalakítása.
12.                    A demokratikus viszonyokat kifejező jogállam helyreállítása, kialakítása.

Most az év végi ünnepek időszaka következik. Ha a kormány nem változtat eddigi gyakorlatán – nem látszik a szándék -, akkor a tiltakozások, ahogy a szervezők ígérték, folytatódni fognak. De ez kevés. Az elégedetlen embereknek azt is látniuk kell, lehet másként is gondolkozni a problémák megoldásán, van másik megoldás is, lehet másként is csinálni,  létezik olyan erő – együttműködés -  Magyarországon, amelyik képes a társadalom döntő többsége számára elfogadható megoldásokat találni.

Ünnepek ide, ünnepek oda, még ma el kell kezdeni ezt a munkát.

Akinek dolga, lásson hozzá.

Orbán homouszion

Ennek a hétnek minden kétséget kizáróan a legfontosabb politikai eseménye a nagy tekintélyű amerikai republikánus szenátor, John McCain megszólalása a magyar viszonyokkal kapcsolatban, a hét legfontosabb mondata a magyar viszonyokra, Orbánra tett megjegyzése. Itt egy nemzet – fogalmazott a szenátor az Egyesült Államok szenátusának a budapesti nagyköveti kinevezési vitájában – amely határán áll annak, "hogy átengedi szuverenitását egy újfasiszta diktátornak, aki Vlagyimir Putyinnal bújik ágyba”. A magyar miniszterelnökre, Orbán Viktorra gondolt, ahogy ezt megszólalása másnapján egyértelművé tette.

Erre reagált Orbán Viktor pénteken, a Kossuth Rádió műsorában.
https://www.youtube.com/watch?v=id3BmyjtEXc

Az interneten közzé tett felvételen 0 p 45 mp-től 1 p 16 mp-ig az alábbi hallható.

„… ugyanakkor figyelmeztetném saját magamat arra, hogy ne engedjek az Ön beugratós kérdésének, mert nekem nem kell semmilyen szélsőséges megnyilvánulással sem foglalkoznunk, mert ez csak elterelné a figyelmünket, és elvinné az erőnket. Nekünk arra kell összpontosítani, hogy a nemzeti érdekekért és a magyar emberek boldogulásáért dolgozzunk továbbra is, és semmilyen szélsőséges provokáció ne vigye el az erőnket, a figyelmünket és az energiánkat.”

Érdekes felfigyelni arra, hogy a mondat eleje egyes szám első személyes ragozással kezdődik, majd hirtelen átvált többes szám első személyes ragozásba. Ezt a formula ismerős, pluralis majestaticus-nak, fenségi/királyi többesnek hívják. Ez nem egy grammatikai (nyelvtani, nyelvtudományi) kategória, hanem pragmatikai (a verbális közlés és a valóság viszonyát a jelentés szempontjából vizsgáló tudomány), az uralkodónak egyes szám első személy helyett többes szám első személyben való megszólalása. A királyság intézményének keretei között a mindenkori uralkodó önmagáról, elsősorban hivatalos dokumentumokban, oklevelekben, törvények szövegének preambulumában többes szám első személyben beszélt. A modern államok választott vezetői, köztársaságokban, parlamenti demokráciákban ezt a formulát nem használják. Hacsak … hacsak tudat alatt nem vallják az abszolút monarchia állama megszemélyesítőjének, XIV. Lajosnak, a Napkirálynak tulajdonított mondást: az állam én vagyok. Ez az a valóságértelmezés – Orbán és a hatalom, az állam viszonya -, ami ebben az érdekes nyelvi formában, a királyi többesben jelent meg Orbán idézett szövegében. „… figyelmeztetném saját magamat – elterelné a figyelmünket, … nekünk…,  … ne vigye el az erőnket, …”

Fontos kiegészítés, hogy a felvételen beszéd közben látható is a miniszterelnök. Látszik, zavarban van. S ahogy befejezte az utolsó mondatot – nekünk arra kell összpontosítanunk … és az energiánkat - megdörzsölte az orrát. Azt a non-verbális kommunikáció kézikönyveiből tudjuk, hogy az orr dörzsölése annak a kifejezése - a tudat kontrollját nélkülöző non-verbális közlés -, hogy a beszélő ember hazudik, amit mond, az hazugság. Rég óta tudjuk, hogy Orbán nem az emberek boldogulásáért dolgozik, hanem hatalma bebetonozásáért. Az emberek egyre nehezebben boldogulnak, Orbán hatalma viszont csalások, a demokrácia szabályaival való visszaélés eredményeként betonszilárd. Mert nem arra összpontosítottak, hogy az emberek boldoguljanak - lásd adóemelések -, hanem a hatalom koncentrálására, a hatalom hosszú távú megtartása szervezet-rendszerének kiépítésére. Ezt fejezi ki Orbán non-verbális módon.

A felvételen 3 p 07 mp – 3 p 37 mp között még érdekesebb szöveg hallható.

„Én azt látom, hogy Magyarország nemzeti függetlensége áll itt támadás alatt, ez a dolog lényege. .… Magyarország választott vezetője vagyok, legfontosabb feladatom, ezt rögzíti az alkotmány, erre tettem le az esküt, hogy Magyarország függetlenségét mindig meg fogom védeni. Magyarország függetlensége támadás alatt áll.”

Most ne a nyelvi leleményt – a függetlenség támadás alatt áll - nézzük.
Orbán ebben a bekezdésben ismét a szokásos csúsztatással él. Miközben McCain szenátor róla, a miniszterelnökről mond véleményt, őt nevezi újfasiszta diktátornak, ő ezt a véleményt Magyarország elleni támadásnak értelmezi. Ez is bele illik az abszolút monarchia megtestesítőjéről ismertetett értelmezési keretbe. A Napkirály maga az állam. Aki a Napkirályt bírálja, az államot bírálja. Az állam bírálata támadás az állam ellen. Aki az államot bírálja, támadja, az ellenség. Következésképpen, aki a Napkirályt bírálja, az ellenség. McCain bírálja Orbánt, tehát ellenség, aki támadja Magyarországot. A miniszterelnöknek meg az alkotmány (?!?nem alaptörvény?!?) szerint az a kötelessége, hogy a támadások ellen megvédje az országot. Országát. Mert ő, a miniszterelnök, és az ország, egylényegű dolgok. Homouszion. Orbán – értelmezése szerint - azonos Magyarországgal. Ezt fejezi ki az általa használt kód. De ez a valóságban még akkor sem igaz, ha a szavazások eredményével, a választásokon megjelent emberek szavazataival próbálják igazolni. Ha sokszor mondják, ismétlik naponta, akkor sem igaz. Ezt a hazugságot, a hazug rendszer működését egyre többen ismerik fel. Ez a felismerés jelent meg az elmúlt hetekben a városok utcáin, ahol az emberek megfogalmazták követeléseiket. S akármi is volt az apropója a tüntetéseknek, egy követelés rendre felhangzott: Orbán, takarodj!

Ps. Orbán a rádióbeli megszólalásában arra biztatta Vida Ildikó NAV-elnököt, hogy terelje vitáját az amerikai ügyvivővel – nem az ő személyes vitájuk ez! -, jogi útra. Várható, hogy rövidesen megjelenik New York Times/Washington Post hasábjain a NAV szervezetén belüli bűnügyekre vonatkozó bizonyíték. Nem mintha ez világpolitikai jelentőségű történet lenne. De, ha a magyar kormány ezt akarja …









Levél a Kedveshírtv-nek!

A Hír Tv sorra keresi meg az elmúlt hetek tüntetéseinek szervezőit, szónokait.
lásd: http://nol.hu/belfold/raszallt-a-hir-tv-egy-aktivista-tanarra-1502145

Kedveshírtv!

Azt gondoltam, az Önök ébersége lankad, az újabban feltűnt imprilista ügynököket már le sem akarják vadászni, ahogy példamutató módon a végtelen szeretetéről ismert Semjén doktor lekaraktergyilkolta a Mindenért Hibás Emútnyócév Gyurcsányt. Szerencsére tévedtem. Önök felismerték, hogy az élet nem egy habostorta, és miközben a nemzetközi helyzet fokozódik, ott állnak a gáton, és lesik, mikor tűnik fel az ürgebőr álcaruhába öltözött ellen, azonnal veszik a hatlövetű kamerájukat, tüzelnek gondolkodás nélkül.

Mi lenne velünk Önök nélkül? Mi nem vagyunk elég képzettek, tessék nekünk megmondani, ki a kormány, a Miniszterelnök, a Párt ellensége. Önök vannak, s ez megnyugtat bennünket, mert útba igazítanak, mint annak idején Virág elvtárs Pelikánt.

Önök sikerrel leplezték le a tíz évvel korábban egy füves cigit elszívó ellenséget. Ma, illetve tíz éve a füves cigi még nagyobb bűn volt, mint az ötvenes években a fekete disznóvágás. Szerencsére volt egy becsületes magyar ember a rendőrségen, vagy az ügyészségen, talán valamelyik kórházban, aki kikereste a füvező imprilista ügynök dossziéját, és elküldte Önöknek. Igaz megköszönni nem tudjuk neki, mert a nevét nem árulta el. De azt mondani, hogy ő egy névtelen feljelentő volt, személyiségi jogot sértett a drogmaffiózó ügyének közzé tételével, miközben csak egy igaz magyar érzésű állampolgár tette a kötelességét, tájékoztatta közérdekű ügyben a nyilvánosságot, az túlzás. Azt is sikerült kideríteni, hogy egy másik ellenség évekkel ezelőtt figyelmetlen volt, kocsijával megcsúszott a jeges úton, és balesetet okozott. Persze mi az Önök segítségével átlátunk a szitán, tudjuk, hogy ez egy, az imprilista gyarmatosító háttérhatalmak által előkészített, előre megfontolt merénylet volt! Csak nem sikerült! Most pedig volt egy éber becsületes magyar – sajnos őt sem ismerjük, pedig aranyba kellene foglalni, nem őt forró aranyba, csak a nevét a hallhatatlanok falába vésni arany betűkkel -, aki kikereste a rendőrségi irattárból az aktát, és elküldte Önöknek. Így ezt az alvó ügynököt – hála az éberségnek – sikerült leleplezni!

Látszik, csapásokat kapunk, de az Önök jóvoltából most mi is csapásokat tudunk adni. Ne zavarja Önöket, hogy a látszat szerint baltával támadnak verébre, és a baltával maguk alatt vágják a fát. Mert íme, rátaláltak a tanárnőnek álcázott imprilista gyarmatosító háttérhatalmak újabb ügynökére. Riporterük halált megvető bátorsággal rontott rá a megrémült tanerőre, aki még arról sem tud, hogy elkészült ügyében az ítéle…, akarom mondani, a vádirat. Ezt még ő sem tudja, nem ismeri a forgatókönyvet, a szövegkönyvet. De Önök, úgy látom, igen. Na ja, biztos elküldte Önöknek az ügyészségről egy becsületes magyar ember. Őt sem ismerjük, de látatlanban tudjuk, talpig becsületes, igaz hazafi, biztos ő sem névtelen feljelentő. Csak a nevét nem ismerjük. És biztos, ha a tanárnő ismerné az ítéle.., szóval a vádiratot, magyartanárként értékelné azokat a dramaturgiai fordulatokat, amiket – gondolom nem kis munkával - sikerült összerakni. Még szerencse, hogy vannak becsületes magyar emberek. Mindent a Kormányért, a Miniszterelnökért, a Pártért, mert aki a Kormány, a Miniszterelnök, a Párt ellen van, az a Haza ellen van. Az imprilista gyarmatosító háttérhatalom ügynökeit pedig le kell leplezni, kerül, amibe kerül. Ezt már Virág elvtárs is megmondta.

Kedveshírtv!
Folytassák keresztes háborújukat az imprilista gyarmatosító ügynökök ellen. Ebben, látom, népi segítséget is kaptak. Olvasom a fészbukon, a kedveshírtv rovatban, hogy nagyon sok ember áll Önök mellett, sorra írják az emberek a feljelentéseket. Szerintem ezeket mind fel kellene dolgozni, és a kedveshírtvben sorra be kellene mutatni.
Reszkessen a kormány minden ellensége, rezdüljenek össze, ha meghallják, megérkezett a kedveshírtv! Elvégre demokrácia van.

Munkájukhoz erőt, egészséget kíván:

Egy Becsületes Magyar Ember


(Csak mondom, én nem szoktam feljelenteni soha senkit, névtelenül különösen nem. Nevemet most is csak azért nem mondom meg, nehogy megtaláljanak a gaz imprilista gyarmatosító háttérhatalom ügynökei.)

Lesz-e magyar Podemos[1]?

Sok fordulatot mutatott az elmúlt hetekben a hazai közélet.
Látványos akciók, tüntetések jelezték, hogy az embereknek elegük van Orbánból, rendszeréből. Egyre többen kezdik felismerni a demokrácia álruhája alatti diktatúrát[2].

Úgy tűnik, az utcai politizálás nem szűnik, nem hal el a hideggel, az ünnepek közeledtével.
Még a házicica szakszervezeti tömörülés[3]is kiment az utcára, mert a hatalom őket is semmibe veszi, a munkavállalókat érintő megszorításokról velük sem egyeztettek.
Új eleme az utcai politizálásnak, hogy az megszűnt a mindenre ráérő fővárosi értelmiség, vagy éppen a futballdrukkerek szórakozása lenni. Az elmúlt huszonöt évben nem fordult elő, hogy kormányellenes demonstrációra kerüljön sor az ország összes nagyvárosában, sőt, sok külföldi városban, ahol magyarok nagyobb létszámban élnek. Az is látszik, hogy az ünnepek sem vetik vissza a tüntetőket. Karácsony előtti héten is, az új esztendő második napján is nagy utcai demonstráció várható[4]. A tiltakozás fő célpontja Orbán, és az általa vezetett kormány, diktatórikus rendszere. A költségvetési vita idején érthető, hogy az egyes társadalmi csoportok, szakmai ágazatok az utcán is megjelenve kívánják a kormányt, a képviselőket nyomás alá helyezni. Van is ennek eredménye, lásd az internet-adó ügyét.
Új elem viszont, hogy a kormány megszorításaival elérte a középosztályt. Nem elsősorban anyagi értelemben. Azzal már korábban elérte, de az még nem borította a bilit. Most az iskolai ügyek, és az adócsomag, a maradék magánnyugdíj-pénztári pénz tervezett ellopása, a hitelügyekben érintettek átverése miatt csordult túl az edény. A gimnáziumi férőhelyek korlátozásának terve, az egyetemi-főiskolai felvételi rendszer szigorítása, ezáltal a felsőfokú intézményekbe a belépés szűkítése, általában az iskolai élet működőképességet érintő centralizálása, az ideológiai indoktrináció az, ami sokakat kivitt az utcára. Azok a magánnyugdíj-pénztári érintettek is megmozdultak, akiknek a kormány korábban lopta el a megtakarítását, de akkor bíztak abban, majd az állam jóváírja megtakarításukat nevesített, egyéni számlán … Azóta semmi e területen, csak a stadionok épülnek. Vegyesen voltak jelen a demonstrációkon fiatalok, akik ma is fizetik az egyetemi tandíjat, középkorúak, akiknek vállalkozását érinti a korrupció, vagy a versenyszféra, a közszféra munkavállalójaként élik át a megszorításokat, idősebbek, akik családtagjai sorsán keresztül is, a nyugdíjas vásárlói kosár inflációján keresztül is látják a fekete-fehér valóságot.
Új elem az is, hogy a tiltakozás közepette megjelent az elmúlt huszonöt évet egybemosó tagadás is. Ez egyben az utcai tiltakozás differenciálódásának is a kezdete. Ez a retorika – minden rossz volt az elmúlt huszonöt évben – az LMP-é és a Jobbiké. Ez azt jelzi, hogy miközben továbbra is jellemzője a tiltakozásnak a politikai pártoktól való távolságtartás, amiben a demokratikus ellenzék pártjai is benne vannak, akarva-akaratlanul megjelennek a pártok az utcai tiltakozás kapcsán. Ez addig érthető, hogy egy magára valamit is adó politikai párt nem mehet el szó nélkül egy – több -  jelentős politikai akció mellett. Van viszont olyan párt, amelyik más mondanivaló hiányában, saját népszerűsége növelése érdekében próbálja meglovagolni az elégedetlenséget.

Új eleme az elmúlt heteknek, hogy a korrupciós ügyek, az amerikai kormány magyar kormány közeli személyeket érintő beutazási korlátozása kapcsán a belpolitika és a külpolitika szorosan összefonódott. E blog egy korábbi bejegyzésben már utaltam arra, hogy az Egyesült Államoknak ugyan fáj, hogy Magyarország F-16-osok helyett Gripeneket vett, fáj, hogy az amerikai cégek üzleti pozícióját folyamatosan gyengíti a korrupt gazdasági környezet, de nem ez a lényeg[5]. Ezért nem szóltak akkor – az F 16-osok ügyében -, s az étolajos cég korrupciós zsarolása valószínű nem lett volna nemzetközi mércével is mérhető ügy most sem. A korrupciós ügyek az apropót jelentik az Egyesült Államoknak a figyelmeztetés megfogalmazására. Orbán ugyanis most betrappolt a nagyfiúk homokozójába, s ott át akarja rendezni a homokvár-építési szabályokat. Nagyhatalmi érdekeket sért Magyarország kalandor külpolitikája, s ezért a figyelmeztetés. Nem gondolom, hogy Obamának számítana, ki a magyar miniszterelnök, milyen párt van többségben a magyar parlamentben. Van neki elég baja a saját kongresszusával, szenátusával, az USA-nak a háborús konfliktusokban vállalt szerepével. Lépése – döntése a beutazási tilalomról - viszont felerősítette a hazai Orbán-ellenes kritikai hangot. Mert mindenkinek van valamilyen közvetlen vagy közvetett élménye az állami korrupcióról. Látványos a Fidesz-potentátok megmagyarázhatatlan gazdagodása, egyre élesebb a kontúr a hatalomban lévő politikusok gazdagodása és a munkájukból élő emberek elszegényedése között, határozott visszatetszést vált ki a jóérzésű emberekből a kisebb és nagyobb fidesznyikek rongyrázó kivagyisága, és a pökhendi magyarázkodásuk.

A politikai ősz új elemeit nézve nem lehet szó nélkül elmenni az újpesti időközi országgyűlési képviselői választás eredménye mellett sem. Mert, miközben az informális – utcai – politizálás mérete minden korábbinál nagyobb lett, aközben a formális – parlamenti – politizálásban is új elem jelent meg. Abban az elemzőknek igazuk van, hogy az MSZP győzelme ebben a választókerületben nem meglepetés, hisz ez a választókerület hagyományosan a baloldalé, itt korábban, több alkalommal a fiatalon elhunyt MSZP-s Kiss Péter nyert. Az eredmény kapcsán két meglepetés szerű új elem emelhető ki. Egyrészt az alacsony részvétel, ami viszont nem önmagában érdekes. Időközi választás esetén mindig alacsony a részvétel. Viszont alacsony részvétel esetén a jobboldal, a Fidesz mindig jobban tudott mozgósítani, s ezzel biztosította magának a győzelmet. Igaz, a fővárosban, szemben a vidékkel, különösen a kiesebb településeket is magában foglaló választókerületekkel, csekélyebb, talán elhanyagolható az egyházak politikaformáló aktivitása. Gyakran hallani arról, hogy egyházfiak visszaélnek a lelkek feletti hatalmukkal, direkt módon, egy-egy párt jelöltje melletti szavazást elvárva befolyásolják a választópolgárokat. Most viszont ez sem jött be. Még a győztest – a jelöltet és pártját – is meglepte a győzelem aránya. Ilyen mértékű győzelemre nem számítottak. Ez a második meglepetés. Elsöprőnek értékelték a választási szakemberek az eredményt, azt különösen, hogy az MSZP jelöltje gyakorlatilag önállóan nyert. Ez leckét ad a demokratikus ellenzéki pártoknak az egymással való rivalizálás tárgyában is. Akárhogy is közelítsük az Újpest-jelenséget, az eredményben benne van a választást megelőző időszak utcai politizálásának a hatása is. Mint ahogy a pártok népszerűségi eredményét mutató legfrissebb közvélemény-kutatási eredményben is: az Orbán-párt földcsuszamlás szerű népszerűségvesztését mutatták az eredmények.

Új elemként kell kiemelni a hatalom megrendülését. Soha még ilyen zavartnak nem látszott az Orbán-hatalom. Az utca, a választási eredmény, a nemzetközi környezet – minden ellenük szól. Megy a gőzhenger a maga tehetetlensége miatt is, a parlamenti kétharmad az kétharmad, de látszik, zavar van. Nem működik az elterelés, nincs hatása a köztv-nek, visszafelé sül el a lakájmédia karaktervadászata, nemzetközi kapcsolatok terén sem tud Orbán pucsítani – lásd a litván fiaskót[6]-, még a koleszos haver – Simicska - is csak zavart kelt[7].

Mi következik mindebből? Lesz e Magyarországon Podemos-jelenség? Vajon az utcai elégedetlenség létrehoz-e egy új formális politikai tényezőt? Vajon az informális politizálás – Orbán takarodj! – formalizálódik-e, s igen, hogyan? Vajon azok, akik összemossák az elmúlt huszonöt évet, beírják-e magukat a huszonötéves történet folytatásába? Vajon létrejön-e az utca népe és a parlamentben lévő demokratikus ellenzék egymásra találása? Vajon tanul-e a demokratikus ellenzék 2014 őszének eseményeiből? Vajon megismételhető a lejtős pályán a hátrányban lévő csapat győzelme Veszprémben? Vajon lehet-e ez, a választásokon való győzelem az új rendszerváltás, az orbáni diktatúra leváltásának útja, eljárása? S mit lép erre Orbán, a hatalom? Hogyan alakul a nagyfiúk játéka – Obama kontra Putyin -, s mi lesz ennek a hazai hatása? Mozdul-e az béna kacsa helyzetén túl lévő Eu-adminisztráció?

S ami a legfontosabb, hogyan él Magyarország népe a korrupt diktatúra viszonyai között, az orbáni megszorítások közepette, mikor mondják a jelenleginél is még többen: elég volt, Orbán takarodj!

Izgalmas hónapok elé nézünk. 







[1]Spanyolországban a parlamenti politikai pártok uralta közélettel szembeni elégedetlenség hívta életre 2014 januárjában a közéleti aktivitás új politikai formációját, a Podemos-t (ami magyarul: Meg tudjuk csinálni!). A párt néhány hónapos működése után, az Eu-parlamenti választáson 8 %-os eredményt ért el, mára népszerűségben a két nagy múltú politikai erő – a konzervatív PP és a baloldali PSOE - mellett a legjelentősebb támogatottsággal rendelkező párt. Lásd: http://nepszava.hu/cikk/1040767-podemos-egy-baloldali-alternativa
[2] Az orbáni papagáj-kommandó is, néhányan, önmagukat függetlennek nevező elemzők is, néhányan a demokratikus ellenzéki oldalon is azt mondják, amíg tüntetni lehet, amíg szól a Klub Rádió, amíg megjelenik a Népszava, amíg választások vannak, ahol az ellenzéki jelölt győzhet, addig nem beszélhetünk diktatúráról. Igaz, latin-amerikai, afrikai értelemben vett totális diktatúráról nem beszélhetünk. Még szép is lenne, egy EU-NATO tagállamban egy klasszikus diktatúra! De ott, ahol a választási szabályokat a hatalom érdekében írják át, ahol a hatalom minden kontrollját kiiktatták, ahol a demokratikus fékek és ellensúlyok csak formálisan léteznek, ezen intézményekben mindenhol a hatalom lekötelezett emberei ülnek, ahol minden lényeges kérdésben egyetlen ember dönt – „ezermilliárd forintot vettem el a bankoktól és adtam oda az embereknek” -, ahol az állam által finanszírozott köztv, közrádió nem csak egyoldalúan közli a híreket, de ezen túl is szándékosan torzít, ott igenis diktatúra van. A rejtélyes halálesetekről – Komáromi András, Welsz Tamás, Váradi András, Rózsa Milán - nem is beszéltem. Nap nap után olvashatók elsősorban az internetes sajtóban azok az esetek, amik tipikusan a diktatórikus kormányzásra, közállapotokra jellemzőek.
[3] A Gaskó féle Liga Szakszervezetekről van szó.
[4] December 16-án alapvetően az oktatás területén mutatott rombolás,  január 2-án az államilag szervezett korrupció elleni tiltakozás ügyében szólítják meg a szervezők az embereket.
[5] A korrupciós botrány rejtett tantervi üzenete, 2014. október 23.
[6] Orbán meghívás nélkül(!) elment Litvániába egy hadgyakorlat magyar résztvevőit meglátogatni, de a litván politika vezető szereplői – államfő, kormányfő -  nem kívántak vele még együtt mutatkozni sem, nemhogy tárgyaltak volna bármiről is.
[7] Simicska a Fidesz helyi és országos vezetőivel való egyeztetés nélkül képviselőjelöltként bejelentkezett a 2015 februárjában esedékes veszprémi időközi országgyűlési választásra.

A közfelháborodás napja – az Orbán-rendszer-váltás előjátéka


 
Sokaknak nem fog tetszeni az, amit most mondani fogok. Néhány éve – van az már több mint két évtized is – megfogadtam, akkor is mondom a magamét, ha ez sokaknak nem tetszik. Életem delén jóval túl miért változtassak ezen?

Az Orbán-rendszer, az álruhás diktatúra elleni november 17-i tüntetésről van szó. Az Orbán-rendszer meghaladását, az új rendszerváltást előkészítő egyik nagyon fontos eseményről, a közfelháborodás napjáról, a tüntetésről, mint az új rendszerváltást előkészítő munkaformáról.

Soha az 1989/90-es rendszerváltás óta nem fordult elő, hogy a kormány ellen az ország több mint két tucat városában egy időben menjenek az emberek az utcára, kimondani: elegük van, most éppen Orbánból, korrupt diktatúrájából. Orbán takarodj! - zengett a vissza-visszatérő mondat. Ez volt a mondanivalója az elmúlt napok demonstrációinak. A net-adó, a NAV-botrány, a 2015.évi adóváltozások, a deviza- és forinthitelesek folyamatos hitegetése, majd átverése, az iskolaügyben folytatott rombolás, nagyon sok, eddig csak a fotelból, vagy még onnan sem politizáló embert vitt ki az utcára. Meg is fogalmazódott egy - illúzió. Ha sokan mennek az utcára, sokan mondják egybehangzóan, hogy Orbán távozzon a hatalomból, akkor ezt ő meghallja, és lemond.

Ilyen nincs. Vasárnap este, november 16-án, amikor e sorokat írom, nem tudom hétfőn hány ember lesz kint az utcákon. De akárhány is lesz, vagy akár annak a kétszerese, egy dologban biztos vagyok: Orbán nem fog lemondani. Miért is? Mert sokan, nagyon sokan azt mondják, elegük van belőle, rendszeréből?

Orbán ebben az évben minden választást megnyert. Lehet erre azt mondani, csalt. Tényleg csalt. Kézzel ütötte be a focilabdát a hálóba. Ez a világ minden pályáján a grundoktól a VB-döntő helyszínét adó stadionig a szabály szerint nem csak tilos, de még kiállítás is jár érte. Orbán úgy csalt, hogy átírta a szabálykönyvet: neki, az ő csapatának szabad kézzel is a focilabdát az ellenfél kapujába ütni, az is gólnak számít. Innen kezdve mondhatja, mindent meccset szabályosan nyert meg. Többsége, kétharmados többsége van a parlamentben, ő mozgatja bábúkon keresztül a helyi önkormányzatok többségét, az ő emberei ülnek minden fontos államhatalmi, gazdasági hatalmi pozícióba, övé a nyilvánosság, ő irányított át személyesen ezer milliárd forintot a bankoktól a hitelesekhez, van állami pénzen fenntartott, jól ellátott, kiképzett, és megfizetett magánhadserege is, amelyik a terrorveszélyre hivatkozva bármikor, bárhol azonnal bevethető.

Mitől féljen akkor Orbán?

Elégedetlenek az emberek? Na és? – gondolja. Eddig mindent lenyeltek. Hogy most azt érzik, elég, tovább már nem tűrnek? És? Emberek, mi lesz? Akár tüntetések sorozata, annyi. A köztársasági elnök nem fogja feloszlatni a parlamentet, a mameluk-had nem fog bizalmatlansági indítványt beadni Don Orbán ellen, az alkotmánybíróság nem fogja azt mondani, amit Don Orbán művel az alkotmányellenes – lásd: az új szabály szerint kézzel is lehet a focilabdát az ellenfél kapujába továbbítani – az ügyészség nem fog semmilyen, a Don Orbán hatalmát veszélyeztető ügyben nyomozni, a rendőrség a TEK-kel együtt minden tüntetést „kezel”, és egyébként is, a Don rendszere elleni tüntetők nem a 2006-os TV-székházat ostromló futballhuligánok.

Akkor kell-e egyáltalán az utcára menni?

Igen, kell!!

Minden esetben, amikor a normális életviszonyok veszélybe kerülnek, amikor a szabadságot korlátozzák fondorlatos módon, minden alkalommal, amikor a demokrácia álcáját használva egy-egy téglát tesznek a diktatúra építményébe, minden alkalommal, amikor újabb sarcokkal teremtik elő stadionjaikhoz a milliárdokat, minden alkalommal, amikor a társadalom nehezebben boldoguló részének újabb akadályt gördítenek boldogulása útjába, minden alkalommal, amikor a még boldogulni tudó emberek boldogulását nehezítik, minden alkalommal, amikor hazugságok ömlenek ránk a „közmédiából”, minden alkalommal, amikor visszaélnek a hatalommal. Igen, minden alkalommal meg kell szólalni, nap nap után, mert minden napra jut valami pökhendien odavetett, vérlázító kezdeményezés, döntés, intézkedés, visszaélés.

Ha az utcán nem lehet Orbán hatalmá megdönteni, rendszerét megváltoztatni, akkor hogyan tovább? Vajon nem fölösleges egyáltalán az utcára menni? Mi akkor ennek az értelme?

Nem fölösleges. Sőt! Szükséges mutatni, hogy elég volt. Azok, akik eddig bármilyen ok miatt, de otthon maradtak, lássák, hogy az elégedetlenséget látványosan is ki lehet fejezni, nem csak konyhaasztal melletti beszélgetések közben. Akik eddig csak érezték, hogy valami nem stimmel, azokban tudatosuljon, a rendszer a hibás, tudják ők is összerakni a diktatúra rendszer-elemeit. Egyre többen ne csak érezzék, lássák be, Orbán keletre fordulása, a keleti despotizmus – az ő szavaival az illiberális állam, ami magyarra fordítva demokráciának álcázott diktatúrát jelent - kárpát-medencei gyakorlatának kialakítása a XXI. században tévút. S azt is lássák, erről az útról le lehet térni. Ha sokan akarják, és ezt az akaratot a megfelelő módon, a megfelelő időben tudják kifejezni, visszatérhet Magyarország a köztársasági gyakorlathoz, a minden ember számára boldogulást biztosító modern köztársasági életviszonyokhoz. Nem Orbán fog letérni a maga választotta útról, hanem azok, akik utána jönnek.

Hogy kik azok, akik utána jönnek? Hogy mikor következik ez be? Hogy mikor van a „megfelelő idő”? Hogy mi a „megfelelő mód”? Ezek azok a kérdések, amire ma csak spekulatív választ lehet adni. Dolgozni kell, mondtam itt, e blog korábbi írásaiban. Ma sem látom másként. Dolgozni kell. Legyen az egy tüntetés megszervezése, egy szakmai alapon tiltakozást megfogalmazó röpirat, egy esemény, rendezvény, ahol elemezni lehet a diktatúra viszonyait, ahol vázolni lehet az új köztársasági viszonyokat, ahol a meg lehet tapasztalni egy másként működő társadalom gyakorlatát, egy segély-akció, bármi, ami bíztatást ad azoknak, akik várják az Orbán-rendszer-váltást, és az azt követő időt. Elfér e munka terepén mindenki, akinek elege van Don Orbán rendszeréből.

Ki az utcára a rendszerváltásért, amikor annak van ideje, dolgozni a rendszerváltásért, amikor annak van ideje.

Ps. A bejegyzés megszövegezését követően elbizonytalanodtam, vajon helyes-e közzé tenni vívódásomat. Aludtam rá egyet. Az eredményt itt van, Kedves Olvasó.

 

 

 

 

 

„A kudarcok jótéteményei és a képzelőerő jelentősége” J. K. Rowling

 E blogban eddig egy vendég-írás jelent meg. Most egy világhíresség, J.K. Rowling következik. Nem az én felkérésemre írta  – mondta el – szövegét. 2008-ban fejtette ki gondolatait a Harvardi Öregdiákok Egyesületének rendezvényén. Én a napokban olvastam beszédének magyar fordítását. Megtetszett, fontos dolgokról beszélt, gondoltam, egy másik szerény olvasottságú honlap - sorry1- mellett legyen olvasható itt is. Ismerkedjenek meg sokan annak az embernek a gondolataival, aki többet tett a magyar gyerekek olvasásáért, mint a mai magyar irodalom képviselői összesen. (sorry2) Ezt nem én állítom, hanem egy szakembert – Arató Lászlót(Magyartanárok Egyesületének elnöke) – idéztem.
A szöveggel a Hívatlanul facebook-csoport oldalán találkoztam. Magyar fordításban a Demokratikus Nevelésért és Tanulásért Közhasznú Egyesület honlapján jelent meg 2013. február 1-én, közzé tette Fóti Péter. (http://www.demokratikusneveles.hu/index.php/cikkek/13-egyeb-szerzok/28-rowling-harward)


A kudarcok jótéteményei és a képzelőerő jelentősége” 
J.K. Rowling beszéde a Harvard egyetem évzáróján

Tisztelt Faust elnök úr, a Harvard Corporation és az Overseers Bizottság tagjai, a fakultás tagjai, büszke szülők, és elsősorban kedves végzősök!
Először is szeretnék köszönetet mondani. Nem csak azért a különös megtiszteltetésért, amiben a Harvard részesített, hanem a többheti rosszullétért is, ami attól való félelmemben töltött el, hogy ki kell állnom ide beszédet tartani. Jó pár kilót leadtam! Két legyet egy csapásra! Most már csak egy mély lélegzetet kell vennem, a vörös lobogókra sandítanom és elhitetnem magammal, hogy éppen a világ legnagyobb szabású Gryffindor-gyűlésén veszek részt.

Évzáró beszédet tartani nagy felelősség, vagy legalábbis egész addig ezt gondoltam, amíg eszembe nem jutott saját végzős évem évzáró beszéde. A neves filozófus, báró Mary Warnock tartotta a beszédet aznap. Így visszagondolva, az a beszéd nagy segítségemre volt a sajátom megírásában, mivel időközben rájöttem, hogy egyetlen szóra sem emlékszem belőle. Ez a felszabadító felfedezés lehetővé teszi számomra, hogy abbéli félelem nélkül folytassam saját beszédemet, hogy itt most Önöket akaratlanul is arra buzdítsam, hogy hagyják el ígéretes üzleti, jogi vagy politikai pályáikat, és helyette a „meleg varázsló” pályát válasszák.
Látják? Ha évek múltán ez a meleg varázsló-tréfa eszükbe jut netalán, már egy fejhosszal megelőztem Mary Warnock bárónőt. Az első lépés a lelki fejlődésünk irányába, hogy elérhető célokat tűzzünk ki magunk elé. Igazából szívemet-lelkemet beleadtam abba, hogy itt ma képes legyek elmondani Önöknek azt, amit el kell mondanom. Feltettem magamban azt a kérdést, hogy én mit hallottam volna szívesen a saját évzáró beszédemen, és hogy milyen lényeges leckéket adott nekem az élet az elmúlt 21 évben, ami azóta eltelt.

Két választ találtam rá. Ezen a gyönyörű napon, amikor azért jöttünk össze, hogy tudományos sikereiket ünnepeljük, úgy döntöttem, hogy a kudarcok jótékony hatásáról fogok szólni. És mivel az oly gyakran „való világ”-nak bélyegzett valami küszöbén állnak, a képzelőerő létfontosságát is hangsúlyoznom kell.
Kicsit talán valóságtól elrugaszkodottnak és ellentmondásosnak tűnhet a témaválasztásom, de kérem, hallgassák figyelemmel. Ha visszanézek arra a 21 éves lányra, aki a végzésem napján voltam, kicsit elszégyellem magam a mai, 42 éves fejemmel. Eddigi életem delén ugyanis, nagy dilemmában voltam arra nézve, válasszam-e az ambícióim diktálta pályát, vagy hallgassak-e azokra, akik a legközelebb álltak hozzám.
Afelől nem voltak kétségeim, hogy az egyetlen dolog, amihez kedvet éreztem, a regényírás volt. Igen ám, de a szüleim, akik nagyon szerény anyagi körülmények közül emelkedtek ki, és egyikük sem járt főiskolára, túl élénk képzelőerőmet csak egyfajta mulatságos szeszélynek tekintették, ami viszont sosem fogja a hiteleket kifizetni vagy nyugdíjat biztosítani számomra. Tudom, most már mindennek iróniája körülbelül olyan erővel hat, mint mikor a rajzfilmekben a gonosz fejére zuhan a vasüllő.
Szüleim reményeiket abba vetették, hogy valami jól menő szakmát tanulok ki, ám én angol irodalmat akartam tanulni. Végül kompromisszumot kötöttem, még ha – így visszatekintve – senkinek az igényét nem is elégítettem ki vele, és a modern nyelveket vettem fel. Aztán amint a szüleim autója eltűnt a sarkon túl, már dobtam is a németet és futólépésben a klasszikusok tanszéke felé vettem az irányt.
Nem emlékszem, mikor mondtam el a szüleimnek, hogy a klasszikusokat tanulmányozom, lehet, hogy épp a végzésem napján tudták meg. A világ összes tantárgya közül, nem hiszem, hogy meg bírtak volna nevezni a görög mitológiánál haszontalanabbat, már legalábbis abból a szempontból, mi vezet a fizetős állások megszerzésének irányába.
Zárójelben megjegyzem, hogy mindezért a szüleimet egy percig sem hibáztatom. Van ugyanis egy lejárati ideje annak, ameddig a szüleinket hibáztathatjuk azért, hogy a rossz irányba terelgettek bennünket; amint elég idősek vagyunk ahhoz, hogy a kezünkbe vegyük a kormányt, a felelősség is a mi kezünkben van. Mi több, nincs jogom bírálni a szüleimet csak azért, mert meg akartak kímélni engem attól, hogy valaha is megtapasztaljam, mi a szegénység. Ők maguk megtették már azt, és később én magam is, így csak egyetérteni tudok velük abban, hogy a szegénység nem egy felemelő érzés. A szegénység magával vonzza a félelmet, szorongást, néha még depressziót is; ezer meg ezer megaláztatást és nehézséget. Ha a maga erejéből mászik ki valaki a szegénységből, az valóban olyasmi, amire nagyon büszke lehet, ám a szegénységet romantikusnak beállítani nagy ostobaság. Azonban amitől az Önök korában én legjobban tartottam, az nem a szegénység volt, hanem a kudarc. Az Önök korában, annak ellenére, hogy kifejezett érdektelenség jellemezte a tanulmányaimhoz való hozzáállást; túlontúl sok időt töltöttem a büfében történeteket körmölgetve és nagyon kevés időt az előadótermekben, valahogy kitanultam a vizsgázás forszát, és évekig abban a tudatban éltem, hogy ez a siker fokmérője, az én életemre nézve is, a nálam idősebbekére nézve is.
Nem vagyok annyira egyszerű teremtés, hogy azt feltételezzem, csak azért, mert Önök tehetséges fiatal emberek, akiket jó nevelésben részesítettek, még sosem tapasztalták meg, mi az a nehézség vagy szívfájdalom. A tehetség és intelligencia sosem biztosította önmagában azt, hogy a sors buktatóival ne kerüljünk szembe, és egy pillanatig sem áltatom magam azzal, hogy minden egyes ma itt jelelevőnek az életének minden perce habos torta lett volna.
Persze, az a tény, hogy harvardi végzősként állnak ma itt, azért azt sugallja, hogy a kudarc nem kifejezetten játszott döntő szerepet az életükben. A kudarctól való félelem pontosan ugyannyira motiválhatja Önöket, mint a siker iránti olthatatlan vágy. Talán, a kudarc megítélése Önök számára az átlagember siker-tudatától nincs is olyan messze.
Végtére is, mindannyiunk számára mást jelent a kudarc, de a világ ellát bennünket számtalan értelmezéssel, már ha elfogadjuk ezeket. Így bátran állíthatom, hogy hét évvel a végzésem után, bármely hagyományos meghatározást kimerített az a kudarcélmény, amit én átéltem. Egy különösen rövidéletű házasság után, ott álltam egy gyerekkel, munka nélkül, annyira szegényen, amennyire csak az a mai Nagy-Britanniában lehetséges, persze azért még fedéllel a fejem fölött. Mindaz, amitől a szüleim féltettek, és amitől én annyira tartottam beigazolódott, és egy átlag mércével mérve, én egy igazi kudarctörténet lettem.

Nem azért jöttem, hogy azt meséljem be Önöknek, hogy a kudarc végül is egy mókás dolog. Életem nagyon sötét időszaka volt ez, és fel sem merült bennem, hogy egy ilyen tündérmeseszerű befejezése lehet valaha – már ahogy ezt a média közvetíti a nyilvánosság felé. Nem tudhattam, hol van a fény az alagút végén, aminek a léte amúgy is inkább csak a remény világában mozgott, de semmiképpen sem a realitáséban.
Akkor most miért jövök a kudarc jótéteményeivel? Hát pusztán azért, mert a kudarc megtanított arra, hogy a lényegtelen dolgokat kirekesszem az életemből. Felhagytam azzal a szokásommal, hogy megjátsszam magam saját magam előtt, és összes erőmet arra az egy célra összpontosítottam, ami számított. Ha bármi másban sikereket értem volna el, az csak eltérített volna attól az egytől, ami az egyetlen fontos számomra. Tulajdonképpen felszabadultam a legnagyobb teher alól, mivel a legnagyobb félelmem valóra vált, és még mindig életben voltam, még mindig ott volt velem az imádott kislányom, volt egy régi írógépem és egy nagy ötletem. Így aztán innen már csak felfelé vezetett út.
Talán ilyen mélységekbe soha nem fogja Önöket a sors taszítani, de mindenki életében bizonyos szinten jelen van a kudarc. Lehetetlen úgy élni, hogy néha ne vallanánk kudarcot, hacsak nem élünk annyira óvatos életet, hogy az már szinte nem is nevezhető életnek, ám ebben az esetben ez lesz legnagyobb kudarcunk. A kudarc olyan belső biztonságot adott nekem, amekkorát semmilyen vizsga teljesítése soha azelőtt. Olyan dolgokat tudatosított bennem saját magammal kapcsolatban, ami másképp nem történt volna meg. Rájöttem, hogy erős akaratom van, és több fegyelem szorult belém, mint valaha is hittem volna, és rájöttem arra is, hogy olyan barátok vesznek körül, akik számomra a világ minden kincsénél többet érnek.

Az a tudás, hogy bölcsebb és erősebb lettem, az a hitet adta meg nekem, hogy képes leszek bármit túlélni. Nem ismerhetjük eléggé sem magukat, sem a barátainkat addig, amíg az élet megpróbáltatásai nem tesznek próbára bennünket. Ez a tudás egy igazi kincs, még akkor is, ha nagy fájdalmak árán megszerzett tudásról is van szó, és minden olyan bizonyítványnál többet ér, amit valaha is megszereztem az életben.
Ha visszamehetnék az időben, akkor a szemébe mondanám annak a 21 éves magamnak, hogy a boldogság nem azon múlik, hány pipát tehetsz az elért eredmények listájára. A képzettséged, az életrajzod, nem az életed, bár sok olyan korombelit vagy még idősebb embert látok magam körül, aki összekeverik a kettőt. Az élet nehéz, és bonyolult, és nem lehetünk az irányítás teljes birtokában, és csak ha elég alázat van bennünk, hogy ezt elfogadjuk, akkor leszünk képesek túlélni a nehézségeket.
Most azt hihetnék, hogy a második témámat, a képzelőerő fontosságát, azért választottam, mert annak nagy szerepe volt abban, hogy az életemet újjá tudtam építeni, de ez nem teljesen igaz ilyen formában. Bár én személy szerint az utolsó leheletemig ki fogok állni a mesék értéke mellett, a képzelőerő jelentőségét sokkal szélesebb körben fedeztem fel. A képzelet nem csak egy olyan egyedülállóan emberi képesség, aminek birtokában elképzeljük azt, ami nincs; és ez által a felfedezés és újítás forrása is. A fantázia egy olyan erő, amely révén képesek lehetünk beleképzelni magunkat mások helyzetébe, olyanokéba, akikkel nem osztozunk közös élményeken.
Életem legmeghatározóbb élményei megelőzték a Harry Potter történeket, bár sokat merítettem belőlük a történetek megírásakor. Ez a megvilágosodás egyik korábbi munkám kapcsán lepett meg. Bár az ebédszünetekben kiosontam, hogy írogassak, a lakbéremet mégis abból a fizetésből fizettem egyetemi éveim alatt, amit az Amnesty International londoni irodájában végeztem.
Az ottani kis irodámban olyan sietve papírra vetett sorokat olvastam nap-mint-nap, amiket különböző diktatúrákban élő férfiak és nők, a szabadságukat kockáztatva csempésztek ki az országaikból, hogy a külvilágot értesítsék arról, mi minden folyik náluk. Rengeteg fotót láttam nyomtalanul eltűnt emberekről, amiket a kétségbeesett hozzátartozóik küldtek el az Amnestynek. Kínzások áldozatainak tanúságtételeit olvastam, és láttam a sebeikről készült fotókat. Kézzel írt, szemtanúk által lejegyzett tárgyalások és kivégzések, emberrablások és nők megerőszakolásainak jegyzőkönyveit tartottam a kezemben.
Sokan a munkatársaim közül néhai politikai foglyok voltak, emberek, akiket kiűztek otthonaikból, menekültstátuszba kényszerítettek, mert vették a bátorságot és felszólaltak kormányaik ellen. Az irodáinkban olyanok bukkantak fel, akik híreket hoztak vagy próbálták megtudni, mi történt azokkal a hozzátartozóikkal, akiket maguk mögött hagytak. Soha életemben nem fogom elfelejteni azt az afrikai embert, aki olyan kínzásokat élt át a szülőhazájában, hogy attól lelkileg nyomorékká vált, pedig nem volt nálam idősebb akkor. Folyamatosan és visszatarthatatlanul reszketett egész testében, míg a kamerába elmondta, mi mindent állt ki otthon. Két fejjel volt nálam magasabb, de egy törékeny gyerekként hatott. Azt a feladatot kaptam, hogy kísérjem vissza a földalatti állomáshoz, és ott ez az ember, akinek az életét tönkrezúzta az a kegyetlenség, amit át kellett élnie, búcsúzásképpen a legnagyobb udvariassággal fogta meg a kezem, és kívánt nekem boldogságot a jövőmre nézve.
És amíg élek, emlékezni fogok arra, amikor egyszer az üres folyosón egy zárt ajtó mögül hirtelen egy velőtrázó sikoly hasított bele a csendbe, olyan, amilyet azóta sem hallottam soha. Az ajtó akkor kicsapódott és egyik kollégám dugta ki rajta a fejét, egy gyors és forró italt rendelve a fiatalembernek, aki benn ült vele a szobában. A kolléganőm épp akkor adta a fiatalember tudtára, hogy amiért nyíltan kiállt az országa vezetői ellen, édesanyját bosszúból elfogták és kivégezték.
Ezekben az években minden áldott nap hálát adtam a sorsnak, amiért olyan szerencsés voltam, hogy egy demokratikus országban élhettem, ahol a jogi képviselet és nyilvános tárgyalás alanyi jogon járt mindenkinek. Minden áldott nap szembesültem az emberi gonoszsággal, amit az egyik ember a másik embertársa ellen gyakorolt, csak azért, hogy megkaparintsa vagy fenntartsa a hatalmát. Hamarosan rémálmok kezdtek gyötörni, valódi rémálmok, azokról, amiket láttam, hallottam és olvastam. De ezzel együtt, az Amnesty International falai között többet tudtam meg az emberi jóságról, mint amennyit valaha is előtte.
Az Amnesty olyan emberek ezreit mozgósítja, akik soha nem voltak brutalitás áldozatai, vagy börtönök foglyai, hogy segítsenek azoknak, akik viszont igen. Az emberi együttérzés hatalma a közös tettekben összpontosulva életeket ment és rabokat szabadít ki. Átlagemberek, akik biztonságban és jólétben élik mindennapjaikat, hatalmas tömegekbe verődnek össze, hogy olyan embereken segítsenek, akiket nem is ismernek, és nem is fognak soha. Az én csekély kis szerepem mindebben volt életem leglelkesítőbb és a leginkább alázatra tanító élménye. Bolygónk élőlényei között egyedülállóként, az ember képes megtanulni és felfogni dolgokat a nélkül, hogy előtte megtapasztalta volna. Az ember képes beleképzelni magát más emberek helyébe.
Természetesen, ez a képesség, ahogy az én regényíró mesterségem is, erkölcsileg semleges. Van, aki ezt az erőt manipulálásra, vagy mások feletti uralkodásra használják fel, van, aki arra, hogy megértse a másikat és együtt érezzen vele. Sokan pedig egyáltalán nem szeretik megmozgatni a fantáziájukat. Ők részükről inkább a saját kényelmesen berendezett köreiken belül maradnak, soha nem háborgatva magukat olyan gondolatokkal, milyen lehet másnak lenni. Ők nem hajlandók sikolyokat hallgatni, vagy ketrecek rácsai mögé benézni, ők bezárják az elméjüket és szívüket is az olyan szenvedések előtt, ami őket személyesen nem érinti, és egyszerűen elzárkóznak az elől, hogy tudomásuk legyen minderről.
Néha megkísért az érzés, hogy irigyeljem ezeket az embereket, csakhogy tudom, ők is álmodnak annyi rémeset, mint én. Ha az ember eképpen bezárkózik, egyfajta mentális agorafóbiának teszi ki magát, és egy idő után saját démonjaival kell majd küzdenie. Azt hiszem, aki szándékosan nem ereszti szabadjára a képzelőerejét, sokkal több szörnyeteggel találja szembe magát. És ezek sokkal félelmetesebbek.
Mi több, azok, akik megtagadják az együttérzést, igazi szörnyetegeket engednek ki a palackból. Mert ha magunk soha nem követünk el hasonló borzalmakat, szembetaláljuk magunkat vele, a saját közönyünkön keresztül. A klasszikus stúdiumaim során az egyik, amit megtanultam, miközben kutattam valami után, hogy mit azt nem is tudtam meghatározni akkor, az ógörög Plutarkhosz így fogalmazta meg: „Amit mi magunkon belül elérünk, megváltoztatja a külvilágot”. Ez egy megdöbbentő kijelentés, és mégis életünk minden egyes napján tapasztaljuk az igazát. Többek között arra is rávilágít, hogy nem menekülhetünk el a valóság elől, mert a puszta létezésünkkel befolyást gyakorlunk más emberek életére.
De Önök, 2008-as harvardi végzősök, mennyivel több befolyást fognak majd gyakorolni mások életére? Az Önök intelligenciája, teherbírása, a megszerzett tudásuk egyedülálló helyzetbe hozta Önöket, ami egyedülálló felelősséggel is jár. A nemzetiségükről pedig nem is beszélve. Az itt állók többsége a világ egyetlen fennálló nagyhatalmának nemzetiségét bírja. Az, ahova szavazatukat adják, az, ami ellen kiállnak, a nyomás, amit kormányukra gyakorolni tudnak, országhatáraikon messze túl éreztetni fogják majd hatásukat. Ez az Önök kiváltsága, és az Önök vállát nyomó teher is egyben. Ha helyzetüket és befolyásukat arra használják, hogy felemeljék a hangjukat azok mellett, akiknek nem lehet hangjuk; ha élnek a képességgel, hogy beleéljék magukat olyan emberek helyzetébe, akiknek nem adatik meg semmi abból, ami Önöknek igen, akkor nem csak családjuk lehet majd büszke Önökre, de százak és ezrek ünneplik majd az Önök létezését, akiknek mindennapjaiba változást hoztak létezésükkel. Nincs szükségünk varázslatokra, hogy megváltoztassuk a világot, hiszen minden megvan bennünk, amire ehhez szükség lehet: a képesség, hogy szebbet álmodjunk.
Mondandóm végéhez értem. Egy utolsó reményemnek hangot adok még, amit 21 éves korom óta dédelgetek. Azok a barátaim, akikkel együtt ültem a végzősök ceremóniáján, mindmáig barátaim maradtak. Ők a gyermekeim keresztszülei, azok, akikhez bajban fordulhatok, azok, akik voltak olyan kedvesek és nem pereltek be, amikor névről magukra ismertek a Halál Evők között. Nagy szeretetben váltunk el egymástól, hiszen összekötöttek bennünket a kellemes közös emlékek, lezárult egy korszak az életünkben. És persze gondoltuk, hogy majd jól fognak jönni a fotók, amikor valamelyikünk indul a miniszterelnök-választáson.
Úgyhogy én most nem kívánok többet Önöknek, mint hasonló barátságokat. És ha holnap az én beszédem egyetlen szavára sem emlékeznek, azért remélem, hogy Seneca szavai felsejlenek majd. Ő egy másik ókori bölcs, abban a sorban, akikhez a klasszikusok tanszékén menekültem, hogy a szamárlétráktól távol tarthassam magam, és az ősi tudás birtokába juthassak. „Az élet olyan, mint a mesék – nem az számít, milyen hosszú, hanem, hogy mennyire élvezetes!”
Minden jót kívánok Önöknek az életben. Köszönöm szépen a figyelmet!

TOVÁBB!

Az internet-adó, és az ellene való társadalmi fellépés, hasonlóan a taxis-blokádhoz, napjaink politikatörténetének külön bekezdése lesz. Már ma is gazdag az irodalma, hihetetlen gazdag a képanyaga, jelentős a hatása, és még sokáig fogják a szakemberek elemezni. Miért jött létre a semmiből, miért vált országos kiterjedésű tiltakozó akcióvá, mi volt az oka Orbán szokatlan visszavonulásának, miért zárult le kurtán-furcsán a megmozdulás, mi lehet ennek az eseménynek a következménye?
A fészen egy barátom közzé tett egy fényképet, néhányan kommenteltük. Ebből emelem ki az ő hozzászólását, az én reflexiómat. A szövegeket – két zárójeles megjegyzés kivételével - eredeti formában teszem közzé.




Knausz Imre - Egyetértek, (az október 31-i, József nádor téri net-adó elleni demonstráció) nagyon el lett rontva. Ez szinte-szinte szándékosnak tűnik.

Fábry Béla - A net-adó elleni fellépést szervezők nem vállalták - nem merték, nem akarták, nem tudták, mindegy is -, hogy a tiltakozást tovább vigyék. A tiltakozók jól érzékelhetően mentek volna tovább - Orbán takarodj! A szervezők megijedtek attól, hogy az ő eredeti szándékukhoz képest a tiltakozás a kormány elleni demonstrációvá vált.
"Orbán és koleszos haverjainak megbuktatása nem egy egy-tüntetéses kaland. Hosszú út vezet odáig, sokat kell ezen a projekten dolgozni. Kellenek a látványos megmozdulások is, nagyon is kellenek, de legyünk realisták: a vasárnapi kívánság – Orbán takarodj! – csak egy valódi fülkeforradalom – a népképviseleti választás - eredménye lehet. A lejtős pályán kell győznünk, nincs más választásunk." (részlet a plebejus-pedagogus.blogspot.hu Orbán elhajolt c. bejegyzéséből)

Knausz Imre - Szerintem vannak más forgatókönyvek is...  Antidemokratikus rendszereket nem szoktak választással megdönteni. Ha csak így lehetne kimászni ebből, az szerintem nagyon borúlátó prognózisokhoz vezetne. Logikailag viszont elképzelhető pl. egy olyan forgatókönyv, hogy a belső és külső nyomás hatására a Fidesz lemondatja az Orbán-kormányt, új, konszenzusos választójogi törvényt alkot, és új választásokat ír ki. Ehhez persze ezt kell követelni. És világos, hogy nem azt mondom, hogy ez most lesz, csak azt, hogy ez elvileg nincs kizárva, és még mindig valószínűbb, mint választásokat nyerni az egyre jobban berendezkedő önkényuralom körülményei között.

Fábry Béla - Retrospektív 1989? 1953? 1867?
OV mindig azon a határon fog mozogni, amit kívül-belül elfogadnak. Pártjában mindenkit a kezében tart, mindenki lekötelezettje.
Szervezni kell
ad1. az elégedetleneket, amit OV "termel ki" (ahogy most a net-adó esetében)
ad2. szervezni kell a "hátországot" - a szabadság társas köreit, kis csoportjait - ez a civil világot jelenti, pl. HAT, Hívatlanul esetünkben,
ad3. szervezni kell a politikai ellenállást - ez a pártok feladata, minden szinten: parlament, nyilvánosság, nemzetközi színtér, 
ad4. szervezni kell a nyilvánosságot - életben kell tartani a kritika (ellenállás) fórumait - print, rádió, TV,
ad5. szervezni kell a szakszervezeti ellenállást - szakszervezetek, ébresztő!,
ad6. szervezni kell a e-nyilvánosságot - itt van a legkisebb gond, ez egy önszerveződő terület,
ad7. szervezni kell a szakmai (tudományos) igényességű kritikát - lásd Magyar B-féle maffia-kötetek,
ad8. szervezni kell az Orbán-kormány áldozatainak védelmét - új SZETA, új Stúdium Generale, új önkéntes jogi tanácsadó szolgálat, új Máltai Szeretetszolgálat, stb.
ad9. szervezni kell a fiatalokat -gyerektáborok, ifjúsági táborok, képzés(!),
ad10. szervezni kell az alternatív képzéseket - új József Attila Szabadegyetem, új népfőiskola,
ad11. szervezni kell az alternatív roma felzárkóztatási programot azzal a megszorítással, hogy az előző 10 pont mindegyike a roma kisebbségre is vonatkozik!,
ad12. szervezni kell az alternatív kulturális fórumokat - új JAK, új FMK, új BBS.


Orbán elhajolt

Mint az ökölvívó, aki rossz tempóban lépett, kapott egy maflást, és érzi, ellenfele nagy ütésre készül. Elhajolt, ellépett a ko-veszélyt jelentő ütés elől. A net-adót visszavonta. De nem lépett ki/le a ringből, szusszan egyet, s megy vissza, folytatja. Januártól „nemzeti konzultációt” indít a távközlési adóról, annak kiterjesztéséről.

Nézzük pontról-pontra, fordítsuk le magyarra mondatait.

1.   Ki akartok ütni? Na, azt nem! OV megérezte, hiába az önkormányzati győzelem – úgy győztek, hogy szinte mindenhol veszítettek korábbi támogatottságukból(!) -, a net-adó kapcsán kibontakozott országos tiltakozó akció elsöpörheti. Elhajolt, ellépett a végzetes ütés elől.

2.   Ki beszélt itt internet-adóról? Mismásol, taknyol, csúsztat. Nem is internetadóról volt szó, hanem a távközlési adó egy technikai módosításáról. Félrevezető szövegét sokan nem is értik, hívei pedig kántálják: ugyeugye, nem is volt szó internet-adóról.

3.   Emberek, nektek tetszik, hogy a multik az extraprofitot kiviszik az országból? Elővette az egyik mákony-szövegét: a távközlési szolgáltatók extraprofitot zsebelnek be, és azt nem forgatják vissza magyarországi fejlesztésekben, hanem kiviszik az országból. Az nem zavarja, hogy az internet-adót a felhasználók, a szolgáltatást igénybe vevő vállalkozások és magánszemélyek fizették volna, nem a távközlési szolgáltatók. Nem érdekes, ez kell a magyarnak! Extraprofit, amikor mi alig tudunk kijönni a havi fizetésből? Kiviszik az országból a mi pénzünket! B+!

4.   Nemzeti konzultáció foglalkozzon az internet-problémával. Nem mondott le az internet megadóztatásáról, az internet-szabadság korlátozásáról. Erről januárban konzultációt kezdeményez, mert ő szeret konzultálni népével. Hogy mennyire gondolja komolyan, azt jól mutatja, hogy az a Deutsch Tamás lesz e konzultáció felelőse, aki lebüdösbogarazta a net-adó elleni tiltakozókat. Ez maga a provokáció, s egyben üzenet: kapjátok be! S a korábbi „nemzeti konzultációk” alapján nincs kétségünk: a magyar emberek többsége igényelni fogja a távközlési adó kiterjesztését, hogy a szolgáltatók extraprofitja a magyar embereknél maradjon, és egyben az internetet is korlátok közé kívánja szorítani, mert annyi az össze-vissza beszéd ott, hogy attól nem megy az ország szekere előre.

Mi jön most?
Korai az örömünnep. Még a net-adó ügyében is korai. Ugyan most visszavonta ötletét - ez is megér egy misét: megjön svejcből, és a reggeli rádióműsorban bejelenti, hogy visszavonja -, de nem tett le a „távközlési adó kiterjesztéséről”. Igaz, ha ezt bármilyen formában visszahozza, akkor tényleg jön a mindent elsöprő népharag. Sokszor becsapott már bennünket, sokszor sokan ezt tűrték is, de most valami másról van szó. A szabadságról.
S Orbántól is tudjuk, a magyar szabadságszerető nép.

Ne hagyjuk elbutítani magunkat az orbáni mákonytól! Szervezzük a szabadság társas köreit! Orbán és koleszos haverjainak megbuktatása nem egy egy-tüntetéses kaland. Hosszú út vezet odáig, sokat kell ezen a projekten dolgozni. Kellenek a látványos megmozdulások is, nagyon is kellenek, de legyünk realisták: a vasárnapi kívánság – Orbán takarodj! – csak egy valódi fülkeforradalom – a népképviseleti választás - eredménye lehet. A lejtős pályán kell győznünk, nincs más választásunk.

Sorry, ez van.



Ami nem hajlik, törik


Ez a politika egyik alapvető ököl-szabálya. Ha az álláspontok nem alakulnak, nincs kompromisszum, nincs megegyezés. Akkor ott valaki bukik, valakik buknak. Lehet, hogy csak erkölcsi alapú a bukás, politikai, jogi, különösen közjogi következménye a bukásnak nincs, de az akkor is bukás. Attól a ponttól már csak egy arasznyira van a politikai, közjogi bukás. Itt tartunk az internet-adó ügyében.

Orbán Viktor megrészegülve az önkormányzati választás eredményétől, megváltozott tudatállapotban, a választási eredményeken túli valóság tényeiről tudomást nem véve, még saját embereivel sem egyeztetett, bedobta az internet-adó ötletét. Ez végzetes hiba volt. OV mozgósította ezzel azokat az embereket is, akiket eddig nem érdekelt a politika.
Az állami szintre emelet korrupciót betudták a rendszer jellemzőjének. Minden politikus lop – fogalmaztak sommásan. Van ennek alapja, ha így nem is igaz. A lehetetlen pártfinanszírozás ugyanis azt kívánja a pártoktól, hogy támogatókat keressenek. A támogatók meg szürke, fekete pénzekkel tudják olajozni a politikai rendszer működését, javítani saját gazdasági helyzetüket. Nincs ez így jól. Nem jelent ez felmentés a korrupció alól. Számos kezdeményezés volt az elmúlt időszakban a párfinanszírozás megváltoztatására, de ezek rendre elbuktak annak a pártnak az ellenállásán, amelyik a szürke-fekete pénzekkel legjobban van ellátva, amelyiknek megvolt a parlamenti többsége, hogy akaratát e témában keresztül vigye. Nem tette. Pontosabban, a korrupciót erősítő változást emelt törvényre. Az országgyűlési választásokon induló pártok támogatásáról van szó. Mini-fantomok százmilliókat zsebeltek be. De ez mellékszál.

A családjuk érdekében, vagy csak saját megélhetésük biztosítása érdekében hét közben güriző, hétvégeken kikapcsolódó-szórakozó-bulizó embereknek hirtelen elegük lett a Fidesz hazugságaiból. Betelt a pohár, ahogy sokan fogalmaztak. Az internet egyfajta szabadságot jelent, s Orbán most ezt a szabadságot kívánja korlátozni. Ezt már nem! A trafik-mutyi még elment, fizessenek a dohányosok. A föld-mutyi elment, az csak a vidéken, a földből élő embereket érintette. A budapesti önkormányzati választási rendszer megváltoztatása úgy, hogy akkor is többsége legyen a közgyűlésben a Fidesznek, ha veszít, a vidéken élő milliókat nem érdekelte. Sorolni lehet a részérdekek sérelmét, ami egy kisebbséget érint, akár keményen – lásd a rokkantakat ért hátrányos intézkedéseket, vagy a brutális tandíj-rendszer a felsőoktatásban -, de nem érintette a társadalom többségét.
Az internet-adó más minőség. Ez minden, a modern világ lehetőségeivel élő embert, vállalkozást érint. Pesten és vidéken bárhol, vállalkozót és munkavállalót egyaránt, fiatalt és idősebbet korhatár nélkül, a gazdaság minden szféráját a termeléstől a kereskedelmen keresztül a szolgáltatóiparig,  a kutatást, oktatást, egészségügyet, mindent. Nincs az életnek olyan területe, amit ez az adó ne érintené. Az internet átszövi életünket, életünk minden pillanatában ott van. Annak sincs értelme, hogy a példákat hozzunk erre. Gondoljon mindenki a saját hétköznapjaira. Az internet-adó nem serkenti ennek az eszköznek – eszközrendszernek, ha tágan értelmezzük, márpedig nem lehet nem tágan értelmezni – a használatát, hanem fékezi. A tanulást, a munkát, a szórakozást, a mindennapi életet teszi nehezebbé a korlátozás.

Érthető, ha az orbáni kezdeményezésre az a válasz fogalmazódott meg, hogy NEM. Egy fillér internet-adót sem! A vasárnapi, még inkább a keddi demonstráció azt bizonyította, az internet-adó ellen fellépő társadalmi csoportok – mert szociológiai értelemben itt és most különböző társadalmi csoportokról van szó – nem egednek. Az Orbán-rendszer elleni ellenállás fejeződik ki ebben a nem-ben. Lehet, a választásokat sorra a Fidesz nyerte – lejtős pályán, egy a választópolgárok politikai akaratát eltorzító választási rendszer eredményeként -, de sokaknak most elegük lett a mutyizó-közpénzlenyúló-hazudozó-álszenteskedő-hirtelengazdagodó-akarnokoskodó-stadionépítő Orbánból és haverjaiból. Úgy tűnik, a tiltakozók elszántak. Nem engednek. Nekik csak az internet-adó eltörlése – az adócsomagból való kivétele – jelent egyedüli megoldást. Nincs kompromisszum.

Azt hallani innen-onnan, hogy Orbán, a kormánypártok erős emberei – nyilván a Főnöknek (Vezérnek) mutatandó, hogy ők is milyen erősek – kitartanak a net-adó terve mellett. Finomítottak rajta, enyhítették, de nem akarják kivenni az adó-csomagból. Ha egyszer betervezték, hogy nézne ki, ha a népakarat nyomására kivennék. Ha ma ezt megteszik, holnap ki tudja mit fog a nép követelni, s akkor nincs megállás. Nem, az internet-adó marad. Ezt a pénzt nem a zemberek, hanem a szolgáltatók fogják fizetni – mondják. Ezt a bevételt a hálózat fejlesztésére fogják fordítani – mondják, most, korábban mást mondtak – s ettől jobb lesz a zembereknek. Nem. Ez a vége, ez a lényeg. Nincs kompromisszum.

Akkor most mi lesz? – ez foglalkoztatja a politikusokat, a politika tudorait, elemzőket, szakértőket, tanácsadókat.

1.   Orbán nem hátrál, a net-adót bevezetik. Lehet, még finomítanak rajta, nevében, mértékében, a bevétel felhasználást illetően, de lesz. Benne lesz a jövő évi adócsomagban. A szappan-adó, a cafeteria-adó mellett.

2.   Az ellenzők nem hátrálnak, a tiltakozás, az ellenállás, az Orbán-rendszer elsöprésének szándéka jegelődik. A rendszerrel szembeni ellenállásnak már ma is erkölcsi győztese az internet-adó okán az utcára kiment emberek sokasága. Azok, akiket az internet-adó elleni tiltakozás megérintett, nem csak azok, akik kint voltak Budapesten és az ország nagyvárosaiban, hanem azok is, akik az interneten keresztül követték az eseményeket, azok is, akik csak hírét hallották, mi történt a József nádor téren, csak képeket látták Erzsébet-hídi ember-áradatot, azok már nem fogják elhinni a közmédia hazugságait, azok az emberek megérezték, Orbánt és koleszos haverjait el lehet zavarni. És megteszik, ha annak itt lesz az ideje.

Orbán és rendszere erkölcsi értelemben megbukott. Saját maguk buktatták meg. Nem csak az internet-adóval. Mérhetetlen mohóságukkal, bárdolatlan pökhendiségükkel, arrogáns stílusukkal, mindazzal, amit tettek, és azzal, ahogy tették, mindazzal, ami összegyűlt az emberek „hócipőjében”.

Az erkölcsi bukás politikai, közjogi transzformációja bonyolultabb ügy. Orbán úgy bebiztosította hatalmát az előző négy évben, a politikai intézményrendszer átalakításával és személyi döntések eredményeként a megfelelő helyeken embereivel, hogy szinte lehetetlen békés úton ciklusideje előtt őt meneszteni. A nem békés útra pedig jobb nem gondolni. Mert akár éhséglázadás is lehet, s az kimenetét tekintve maga lenne a polgárháború. Ezt el kell – ha lehet - kerülni. Igaz, a végsőkig elkeseredett emberek nem szoktak engedélyt kérni, nem szoktak mérlegelni, „lehet-e”.

Akkor most mi lesz?
Meg kell szervezni az ellenállás, a szabadság(!), az Orbán Utáni Társadalom kis köreit, az OUT-köröket. Nehéz helyzetekben működőképes, mozgósító erő a társadalmi szolidaritás. Most erre van szükség. Városokban és falvakban, lakótelepeken és kertvárosokban, ahol csak lehet, meg kell szervezni a szabadság klubjait, a szabadság programjait, a szabadság segítő hálózatát, a szabadság önkéntes közösségépítő munkáját, a szabadság ünnepeit, a szabadság olyan eseményeit, ami élményt ad azoknak is, akiknek az élet ad más élményeket is, és azoknak is, akik nélkülözik az élet élményeit. Mert mindannyian vesztesei vagyunk az Orbán-rendszernek, és annak, ami utána jön, mindannyian nyertesei leszünk. Mert bármi jön ez után – a szélsőjobb előretörését kivéve -, az csak jobb lehet.

Erről a jobb utáni vágyról szól az internet-adó elleni tiltakozás. Ezt a vágyat tényleges változássá formálni nehéz. De nem lehetetlen. Sokat kell dolgozni. Ha viszont ez a munka elmarad, marad Orbán és koleszos haverjai.

Lehet választani.

A korrupciós botrány rejtett tantervi üzenete

 A következő sorokban nem egy politikai probléma pedagógiai elemzése olvasható. A korrupciós botrány egy lehetséges olvasatát próbálom megfogalmazni. Nem vagyok külpolitikai elemző, nem vagyok politológus – a politikai folyamatokat hivatásszerűen elemző szakember – sem. Olvasgatok, gondolkodom, írogatok … Mint oly sokan mások idehaza és a nagyvilágban. És közben reszelgetem a körmöm. Mint a nyuszika a viccben.

Magyarország a rendszerváltás idején, 1989-90-ben állt a világpolitika centrumához közel. Akkor egy történelmi jelentőségű esemény, a vasfüggöny lebontásának kezdete emelte hazánkat a nemzetközi figyelem középpontjába. Ez olyan tett volt, amit méltán tartanak a hidegháború végjátékában szimbolikus eseménynek. Ez a „rombolás” akkor egy építő munka, az egységes Európa helyreállításának kezdete volt.
Ma Magyarország ismét a nemzetközi figyelem középpontjának közelébe került. Nem szorítottuk le az iszlám állam elleni drámai harcot a figyelem képzeletbeli dobogójáról. Ott emberek ezreinek, tízezreinek élete van veszélyben, nagyon sokan ártatlanul meg is haltak, csak azért, mert más bálványt imádnak, mint azok, akiknek a kezében a fegyver van. Mi még nem vagyunk a középpontban, szeretnénk hinni, nem is leszünk. Egy világméretű játszma epizodistáiként viszont most nagyon sokan figyelnek ránk.

Az USA korrupció-ügyi döntése világítja meg ezt a jelenetet, ebben a mi szerepünket.
Vajon mi az oka annak, hogy az USA kormány éppen most hozta meg ezt a döntését? Most esett le nekik a tantusz? Hisz a KÖZGÉP-ügyekről, a trafik-ügyről, az áfa-csalásokról, a mr.20% polgármesterről, a tao-kedvezmény-pénzmosodáról, és sok más korrupciógyanús ügyről már évek óta tud mindenki, aki csak egy kicsit is figyeli a magyar kormány működését. Az USA kormányát a magyar kormány pitiáner ügyei nem érdeklik. Szólhattak volna akkor, az első Orbán-kormány idején, amikor egyik napról a másikra hirtelen az amerikai F-16-osok helyett Orbán a svéd Gripenek mellett döntött. Nem szóltak. A felcsúti stadion sem, még Orbán épülő diktatúrája sem érdekli az amerikai kormányt. Ha a magyarok diktátort akarnak a nyakukba venni, tapsoljanak neki felállva, mint annak idején Rákosinak. Az viszont az Egyesült Államok érdekeivel ellentétes, ha Oroszország hatalmi helyzete, gazdasági, és ezen keresztül politikai befolyása erősödik. Ha ezt érzékeli, beszól. A korrupció-ügy csak apropó. Ha ez nem lett volna, találtak volna valami mást, ami a „beszólás” trambulinját jelentette volna. S a korrupció-ügy magyar részről talán a legkevésbé védhető ügy. A 7750-es elnöki proklamáció trambulinnak tökéletes.

Oroszország világhatalmi helyzete a Szovjetunió felbomlásával megszűnt. Nagyhatalom maradt, nem csak hadserege mérete miatt, tényleges gazdasági ereje – elsősorban az energiaipara - kapcsán, hanem gazdasági potenciálja miatt. Nem véletlen, hogy a legfontosabb nyugat-európai gazdasági szereplők a 90-es évek elejétől a jó üzlet reményében ott tolongtak a moszkvai irodaházak környékén. Putyinnak a Mednij Vszadnyik – Nagy Péter lovasszobra – mellé állítandó emlékművéhez viszont több kell a politikailag és gazdaságilag konszolidált Oroszországnál. Ő ismét világhatalommá kívánja formálni az egykori Birodalmat. S mert a „hátországa” megvolt ehhez, hozzákezdett a nagy mű kidolgozásához. Sok más mellett a Krím, Ukrajna egy-egy fontos lépés ebben a folyamatban. Putyinnak jelenleg nem az USA a közvetlen vetélytársa, hanem az Európai Unió. Ezért volt számára érzékeny a Majdan-i (a Függetlenség-téri) fordulat, amikor az ukrán emberek az EU-val való intenzívebb kapcsolat mellett döntöttek. A zavarossá váló ukrán helyzetet Putyin kihasználta, annektálta a Krím-félszigetet, támogatta a kelet-ukrán megyék elszakadási törekvését.
Az ukrán válság érzékenyen érintette az Európai Uniót. Az EU nem katonai konfliktusok kezelésére jött létre, intézményei erre nem alkalmasak. Ugyan az 50-es évek végi nagy formátumú politikusok a francia külügyminiszter, R. Schuman kezdeményezésére éppen egy harmadik világégés megelőzésének, egy békés Európa kibontakoztatása céljából indították el azt az integrációs folyamatot, melynek eredményeként az EU-nak ma már huszonnyolc tagállama van, az EU elsősorban gazdasági együttműködés, és alapvető politikai értékek mentén kibontakozó integráció. A számos belső konfliktussal küszködő, éppen parlamenti választás előtt álló Európai Unió az ukrán(-orosz) válság kibontakozása idején meggyengülni látszott, éppen a „béna kacsa” időszakában volt. Alig jutott túl a görög pénzügyi válság megoldásán – sokan már ezt is az EU szétesése előjelének tartották -, amikor a további bővítés lehetséges partnereiként komolyan lehetett számítani Ukrajnára és Szerbiára. Mindkét ország orosz érdekszféra, mindkét ország EU-csatlakozása Oroszország számára befolyási övezetének szűkülését jelenti. Oroszország számára tehát fontos, hogy gyengítse az EU-t, ezzel önmaga számára biztosítsa további gazdasági-politikai-katonai terjeszkedéséhez a terepet.

Az Egyesült Államok számára az orosz-európai konfliktus figyelmet érdemlő ügy. Túl a NATO-szövetségi rendszer stabilitásán számukra fontos, hogy politikai-gazdasági értelemben az EU, politikai-katonai értelemben Oroszország ne erősödjön. Ők – az USA – a jelen állapot fenntartásában érdekeltek. Mert gazdaságilag az USA megelőzi az EU-t, katonailag Oroszországot, politikai súlyát tekintve mindkettő felett áll.

Ebben a háromszereplős dinamikus egyensúlyban – most a többi világpolitikai szereplőtől tekintsünk el - egyre nagyobb figyelmet kap az epizodista Magyarország. Ugyan gazdaságilag is, katonailag is szinte elhanyagolható a világszínpadon mutatott teljesítményünk, politikai színpadi túlmozgásunk miatt felértékelődtünk. Az un. keleti nyitás – az autoriter keleti országokhoz való politikai, gazdasági közeledés - önmagában nem lenne nagy gond. A belpolitikai fordulat – az autoriter társadalmi-politikai berendezkedés kiépítése – önmagában nem lenne nagy gond. Az EU-val való folyamatos gazdasági és politikai viták – az autoriter gazdaságpolitika veszélyei, az EU politikai normáinak autoriter megszegése - önmagukban még nem okoznának komoly gondot. Az ország szekerének az orosz tankokhoz való kötése – például a paksi atomerőmű bővítésének autoriter eljárása – önmagában még nem okozna nagy gondot. Hogy egy gazdasági értelemben miniország diplomáciai munkáját nem az elvi politizálásra, szövetségeseivel való hosszú távú érdekazonosságára építi, hanem a pillanatnyi gazdasági érdekeire, ahogy ezt egy tisztességes autoriter állam teszi, az önmagában nem okozna nagy gondot. 
Mindezek együtt viszont már komoly gondot okoznak, és alapot adnak az Egyesült Államoknak ahhoz, hogy egy figyelmeztetést küldjenek – Oroszországnak. Mert azzal, hogy Orbán autoriter módon alakítja át az ország politikai-társadalmi rendszerét közvetlenül is, közvetve is gyengíti az EU politikai kohézióját, erősíti Oroszország pozícióit. Azzal, hogy a Magyarország a keleti országokkal erősíti gazdasági kapcsolatait, energiapolitikai döntésivel Oroszországhoz köti a magyar gazdaságot, gyengíti az EU gazdasági erejét. Az orbáni Magyarország gyengíti az Európai Uniót, erősíti Oroszországot, s ez már komolyan veszélyezteti a mára kialakult nemzetközi politikai stabilitást. Oroszország nagyhatalmi ambíciói, törekvései láthatóan nem csak politikai, hanem katonai konfliktusokat is hordoznak magukban. Ezt a veszélyt parlamenti választás után éppen most felálló új EU-vezetés még nem tudja az EU eszközrendszerével kezelni. Az Egyesült Államok kormánya tudja. A 7750-es elnöki proklamáció alapján küldött üzenettel. Ha nem hallották meg a Kárpát-medencében, és azon túl Clinton üzenetét, ha nem hallották meg Obama üzenetét, elküldték az Amerikai Egyesült Államok kormányának hivatalos üzenetét. De nem Vida Ildikó, nem Habony Árpád az Obama-adminisztráció címzettjei, nem nekik, nem is nekünk, magyaroknak szól a figyelmeztetés. Ők a postások, pontosabban ők a küldemény. A címzett Putyin. Ha Oroszország tovább növeli gazdasági-politikai-katonai érdekszféráját, s ebben - mondjuk - Magyarország Oroszország partnere lesz – Orbán továbbra is Putyin pincsije marad -, akkor az Amerikai Egyesült Államokkal kerül szembe. Ez a „rejtett tantervi üzenete” a korrupció-ügy amerikai kezelésének. Szól ez az üzenet közvetve, de elsősorban Putyinnak, szól közvetlenül, de csak másodsorban Orbánnak.
A sallert a szomszédtól most a pincsi kapta. Úgy, hogy erről nem csak az egész utca, az egész világfalu beszél. Ami pedig a külföldi tőke-befektetések elmaradását jelenti, annak kárát mi, internet- és szappanadó-fizető állampolgárok látjuk.

Hogy ennek a pitiáner korrupciós ügynek a világpolitikai összefüggésekbe való belehelyezése már-már a konteó kategóriája? – lehetséges. Én csak, ahogy a viccbéli nyuszika, ülök a szakadék szélén, és reszelgetem a körmöm …

Adalék: http://444.hu/2014/10/23/ezek-az-oroszok-mar-megint-kavarnak-valamit/

Újabb adalék: http://nol.hu/belfold/cselekednie-kell-orbannak-1494531 (Az írás a Népszabadság 2014. 10. 25. számában jelent meg)

süti beállítások módosítása