Egy plebejus pedagógus a világról

Egy plebejus pedagógus a világról

Politikai pedofília

2013. szeptember 23. - OldStruggler
Józan ember azt gondolja, látva a Fidesz-KDNP gyakorlatát, hogy ennél nincs lejjebb. Igaz, ez a gondolat először a zemberek megtakarításainak, az ezüstös harmadik életszakaszra félretett pénzük lenyúlása – einstandolása, rekvirálása, ellopása – alkalmával vetődött fel. És azóta azt láthatjuk, mindig van lejjebb. Az elmúlt három év alapján ma már nyugodtan mondhatjuk, a politikai pofátlanság határa végtelen. Ez akkor is igaz, ha a perspektívákat nézzük – határ a csillagos ég -, és akkor is, ha a mélységét – a pokol bugyra végtelen.
De arra nem gondoltunk – eddig! – hogy a politikai pofátlanság a gyerekek világát is eléri. Az utóbbi két hétben megtapasztalhattuk, hogy a gyűlöletkampány amerikai nagymestere, Arthur J. Finkelstein vezette fideszes választási boszorkánykonyha séfjeinek semmi nem lehetetlen.

A főváros első embere, Tarlós István narancsszínű uzsonnás dobozokat adott első osztályos általános iskolás gyerekeknek.

A választási szakemberek szerint az igazi politikai üzenet soha sem direkt, közvetlen. Az érzékelési küszöb környékén megjelenő üzenethordozók – verbális és vizuális mémek – hatása eredményesebb, mint a szöveges üzeneteké. Hasonlóan fontos, hogy azt üzeneteknek érzelmi töltete legyen, a befogadót érzelmileg érintse meg, kösse az üzenet tartalmához, az üzenetet küldő szervezethez. Mert az érzelmi kötés erősebb, mint a belátáson alapuló, racionális választás. Ezért választanak a pártok logót, színt, zászlót, egyéb szimbólumokat, ezért aggatnak másokra negatív jelzőket, kapcsolják a politikai ellenfelet negatív jelenségekhez, magukat pedig pozitív érzelmeket generáló fogalmakhoz. Később már ezek a jelek, jelzők, mémek önmagukban is hatnak, csoportképző tényezők, s elég csak egy sál színét látni ahhoz, hogy mindent tudjuk viselője politikai preferenciáiról. Erre épített a Tarlós mögött álló fideszes politikai PR-team, amikor a Fidesz képi világának alapvető motívumára – a narancsra, a narancsszínre - utaló naracsszínű uzsonnás dobozt adott a kisiskolás gyerekeknek. 

Ez maga a politikai pedofília!

A szexuálpszichológiai – pszichiátriai, jogi - szakirodalom pedofíliának azt a jelenséget nevezi, amikor felnőttek a szexualitás tekintetében mentálisan és pszichológiailag éretlen, a nemiség biológiai vonatkozásai tekintetében még formálódó életszakaszában, a szexualitás megjelenését még kellően értékelni nem tudó gyermekek iránt éreznek szexuális vonzódást. Visszaélés ez a kiszolgáltatott gyermekkel, azzal a helyzettel, hogy ő – a gyermek – nem képes sem fizikailag, sem más módon védekezni, elkerülni az abnormális felnőttet, a pedofíl személyiséget. Ez a jelenség, egy ilyen interakció az érintett gyermekben súlyos, egész életre kiható károkat okozhat, aminek eredményeként az ember felnőttként sem képes egészségesen élni.

Most a Fidesz – Tarlós, a fideszes fővárosi főpolgármester - a narancsos uzsonnás dobozzal elkövette a politikai pedofília bűntettét. A kisiskolás gyerekek politikailag éretlenek, nincsenek birtokában mindazoknak az ismereteknek, képességeknek és készségeknek, aminek alapján a politikai üzeneteket meg tudják fejteni, el tudják dönteni, hogy mit kezdjenek ezzel az üzenettel. Ahogy van szexuális szocializáció – az érésen túl a szexuális viselkedés normáinak elsajátítása -, úgy természetesen van politikai szocializáció is. Ebben benne van a világról való tudás gyarapodásán túl, társadalmi jelenségek önálló feldolgozásának képessége, a társadalmi-politikai jelenségek között oksági összefüggések önálló elemzési képessége, és egy sor egyéb, a szuverén személyiséget jellemző elem. Ahogy a szexuális érés esetében van életkori, kognitív, biológiai, pszichikai feltétel együttes, úgy természetesen a politikai érés esetben is. A tudományos rendszerezettségű ismeretek és gondolkodás világával ismerkedő gyerekek a politikai szocializáció minden körülménye, összefüggése tekintetében éretlenek. Ezért az első osztályos gyerekeket érzékelési küszöb környéki politikai üzenettel megszólítani – ez kimeríti a politikai pedofília tartalmát. A politikai értelemben éretlen gyerek nem tudja elkerülni a jelenség szinten jóságos, ajándékozó politikust, azt, aki az ajándékkal sunyi módon, rejtett politikai üzenetet közvetít. Visszaélés ez a kiszolgáltatott gyermekkel, azzal, hogy ő – a gyerek – nem képes sem fizikailag, sem más módon védekezni, elkerülni a képmutató, politikai értelemben pedofil felnőttet.

Úgy tűnik Tarlós nem a szokásos smirglipolitikusi formáját hozta pedofil akciójával. A napokban Hoffmann Rózsa, a kormány illetékese, egykori pedagógus szólította meg az ötödikes és nyolcadikos diákokat. Az Alaptörvény bevezetőjét – a Nemzeti hitvallást – és magát az Alaptörvényt jutatta el egy a történelmi tényeket tudatosan meghamisító kísérő levéllel a gyermekekhez. Ez is kimeríti a politikai pedofília tartalmát. Az ötödikes gyerek még nincs abban a helyzetben, hogy értelmezni tudja a Nemzeti hitvallást, a nyolcadikos gyerek számára az Alaptörvény jelent feldolgozhatatlan szöveget. Mindkét esetben a szöveghez képest a szövegértés, a szöveg tartalmának és összefüggéseinek értelmezése, a szöveg valóságtartalmának forráskritikai elemzési képessége nincs azon a szinten, amit a szöveg maga megkövetel. A Hitvallást tudós történészek, az Alaptörvényt alkotmányjogászok vitatják, mutatnak rá a történelemhamisításra, a jogi következetlenségekre, tudásunk szerinti elfogadhatatlan értelmezésekre, az életviszonyokat tendenciózusan eltorzító szabályozásra. Ezek felismerése nem várható el az ötödikes-nyolcadikos gyerekektől. Itt is arról van szó, ami a smirglipolitikusi akció esetében. Visszaélés ez a kiszolgáltatott gyermek helyzetével, azzal, hogy ő – a gyermek – nem képes sem fizikailag, sem más módon védekezni, elkerülni a politikai értelemben pedofil felnőttet. Tehát nem egyéni akció ez, nem egy smirglipolitikus otromba kezdeményezése, hanem a Fidesz-KDNP politikai fegyvertárának eddig még nem alkalmazott eszköze, módszere. Sejtette ezt a Nemzeti alaptanterv körüli vita a nyilas kötődésű kurzusirodalmárokról, a hittanoktatásnak a Püspöki Kar tiltakozása ellenére történt bevezetése, a „börtöniskola”-koncepció (16:00 óráig köteles a gyerek …) erőltetése.  Erről tanúskodik a KDNP szeptember 22-én kiadott közleménye(1) is, mely nyílt beismerése annak, hogy a hatalom fura urai hatalmuk hosszú távú biztosítása érdekében a gyerekeket akarják megnyerni. Azokat a gyerekeket, akik még nem képesek önállóan eligazodni a politika világában, akik helyzetüknél fogva kiszolgáltatottak.

Lehet még ennél is mélyebbre süllyedni? Mondanám, hogy nem, ennél mélyebbre nem lehet. De ezt mondtuk sokan három éve, és azóta minden alkalommal, amikor egy-egy újabb unortodox fideszes megoldás tűnt fel a politika színpadán.

Miben lehet bízni? A gyermekekben, akik a számukra érthetetlen szöveget szobájuk sarkába dobják olvasatlanul, az immunrendszerükben, amelyik természetes módon áll ellen a politikai kábításnak, a szülőkben, akik védik gyermekeiket az ártalmas hatásoktól, abban, hogy a mai gyerekek érett felnőttként helyére tudják tenni a politikai kábítószerrel manipuláló politikusokat.
És akkor, amikor kell, meg tudják hozni a nekik, szűkebb és tágabb környezetüknek megfelelő döntést

A szőlő íze

A köznevelési törvény augusztus végén elfogadott módosítása alapján a KLIK gazdasági részlegei erejüket megfeszítve készítik elő a százezernyi pedagógus átsorolását, számolják az életpályamodell szerint béreket. Ezt teszik a pedagógusok is. Ki-ki a maga végzettsége, munkában eltöltött ideje alapján végzi el a számítást: hogyan alakul az októberi számla nyitó egyenlege.

Vegyes a kép. Sokan lélegeznek fel, látva, hogy egy-két-többtízezer forinttal nő bruttó bérük. Édes így a szőlő. Még akkor is, ha ezt a bérnövekedést már régen elvitte minden termék áfá-jának emelése, a tranzakciós adó, a kenyér árának, az utazási költségeknek, a gyerek menzai étkezési díjának a növekedése, az egyetemista gyerek tandíja, és sok egyéb tétel, az elmúlt évek sunyi ár- és adóemelései. Még a dohányosokat sújtó mutyista árrésnövelés, és a gépkocsik üzemanyaga jövedéki adójának emelése is ide tartozik. Megfizettük ezt a bérnövekedést előre, sokszorosan. De bármi is legyen az előzmény, ha egyszer a számlán a munkabér szeptemberhez képest októberben néhány tízezer forinttal több, az jó dolog. Minden családban van helye ennek a többletnek.

Ha ebből a kellemes helyzetből kitekintünk egy kicsit, megnézzük, hogy milyen változások része ez a bérnövekedés, megsavanyodik a szőlő a szánkban. Nem a pedagógusok szakmai önállóságának megszüntetésről van szó, még csak nem is az intézmény-gólem mindennapi életet megkeserítő zavarairól. Szűkebben a pedagógusok munkájával összefüggő változást nézzük meg. A parlamenti kétharmad által 2011-ben elfogadott törvény 2013 szeptemberi hatállyal jelentősen megemelte a pedagógusok munkaterheit.  Növekedett a tanítással, neveléssel eltöltendő munkaidőidő is, az egyéb, iskolában ellátandó feladatokkal terhelt munkaidő is. Fontos itt hangsúlyozni, hogy kutatások igazolják: a pedagógusok – többsége – iskolai, pedagógiai feladatok megoldásával a törvényes munkaidőn túl foglalkozott eddig is. A heti negyven órás munkaidőn túl átlagosan ötvenegy órában. Az új helyzet az, hogy munkájának ezt a részét nem végezheti otthon, könyvtárban, hanem csakis az iskolában, amit adminisztrálnia kell. A formális logika szabályai alapján az is mondható, hogy a munkaterhek tehát nem növekedtek, mert eddig is sokat dolgoztak a pedagógusok, csak most éppen ezt a munkát meg is fizetik. De ez nem ilyen egyszerű. Eddig az kapott a bértáblához képest több bért, aki többet is dolgozott, aki több szakmai képesítéssel rendelkezett, akinek nagyobb volt a munkatapasztalata. Az új helyzetben ők, az idősebbek, a több diplomával rendelkezők, az igazolhatóan több munkát végzők rosszul járnak. Nem csak relatíve kevesebb lesz a bérnövekedésük, hanem bérük még csökkenhet is a korábbiakhoz képest. 

Még savanyúbb a szőlő, ha a régi és az új bérrendszer alapján számított óradíjakat vetjük össze. Az igazi összevetést ez a szám adja, mely megmutatja, hogy a pedagógusok egy órája mennyit ér. Ahogy az esztergályos órabére, és az autószerelő rezsióradíja. Az esetek többségében a pedagógusok óradíja csökken. Azon keveseknek, akiknek növekszik, ez a növekedés nem éri el még a 10%-ot sem. A legnagyobb arányú növekedés esetén sem éri el az óradíj a kétezer forintot, és a legmagasabb óradíj sem éri el a kétezer-ötszáz forintot. Ezt a tényt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy az új rendszerben a pedagógusmunka egységnyi időre vetített, forintban kifejezett értéke csökkent. Ezt eredményezte a most bevezetett életpálya-modell.

Mit lát ebből a pedagógus? Azt, hogy a számláján a munkáltatója által átutalt összeg növekszik. A többivel nem foglalkozik.

Pedig kellene. Mert ez a néhány tízezer forintos édes szőlő sok bosszúság forrása. Amitől még az édes szőlő is megsavanyodik. De az oktatási rendszer átalakításának drámai jövőt mutató képe, a gyerekek és a szülők, az egész társadalom kollektív, forintban ki nem mutatható vesztesége a hatalom fura urait nem érdekeli. Ők megnyugodva törölgetik homlokukat a 2014. évi választásokat előkészítő boszorkánykonyhájukban: a pedagógusokat jól átvertük, megvettük őket üveggyöngyökért, jöhet a balekok következő csoportja.
                                                                                               
   

Kié a gyerek?

Hülye kérdés, tudom. A gyerek nem egy tárgy, akinek a „tulajdonlása” jogi kategória. Ennek a tanévnek mégis ez a nevelésfilozófiai alapkérdés az egyik kulcs fontosságú kérdése. Izgalomban van a pedagógus-társadalom, és mára már a szülők egy jelentős része is, mert soha ennyi változással, soha ilyen előkészítetlen változással még nem kezdődött tanév hosszú évtizedek óta. Mégsem az az igazi kérdés, hogy hány órát töltenek a pedagógusok az iskolában. Ezek a felszínen habot kavaró - egyébként fontos - részletkérdések. A jövő szempontjából az a kérdés, hogy kié a gyerek.

A válasz egyszerűnek tűnik.

Minden normális helyen a világban a gyerek a szülők „kincse”. Két felnőtt ember hoz felelősségteljes döntést arról, hogy kapcsolatukat a legszebb emberi feladattal erősítik meg, gyerek, saját testükből fogant gyerekük nevelését vállalják. Szülőkként ők döntenek gyermekük megszületéséről, ők vállalják mindazokat a feladatokat, amik gyermekük gondozásával, nevelésével jár, ők teremtik meg azokat a feltételeket, amik gyerekük gondozásához, neveléséhez kell, ők tanítják meg az első szavakat, ők adják át mintaként is az együttélés szabályait, ők rohannak a gyerekkel az orvoshoz, ha felszökik a láza, ők adnak a gyerek kezébe játékot, ceruzát, könyvet, hangszert, szerszámot, ők azok, akiknek könny szökik a szemébe, amikor gyerekük mosolyát, sikereit látják. Gyerekük nevelése a szülők feladata, felelőssége, öröme.

2013-ban Magyarországon Orbán Viktor Hoffmann Rózsa-i segédlettel azt gondolja, nem, nem a szülőé a gyerek, hanem valami nagyobb dologé. Egyszer – ide illő nemes alkalmakkor  - azt mondják: a nemzeté. Máskor, egyre gyakrabban azt, hogy a keresztény egyházé. De mindig kilóg a lóláb. Arra gondolnak, hogy az övék, az államé, amelyhez mindig valamilyen nagyobb közösség ideológiáját kanyarítják. S amikor a sámlis emelkedettségen túl lendülnek,  kiderül: amikor a gyerekekről, nevelésükről beszélnek, a hatalmat, az ő hatalmukat szolgáló alattvalók halmazáról van szó.Az állam, Orbán parlamentje-kormánya elveszi a szülőtől a gyereket, és az oktatási rendszer „átnevelő táborában” igyekszik hűséges alattvalót nevelni. Erről szól a 2011-es köznevelési törvény, és e törvény által kiagyalt gyakorlat zúdul most a szülőkre, óvodákra-iskolákra. Ez a diktatúrákat idéző köznevelési rendszer több alrendszerből áll. Jogi szabályozás rendszere – törvény, végrehajtási utasítások - követelményrendszer – nemzeti alaptanterv, kerettanterv – ellenőrzési rendszer – pedagógusok minősítése, tanfelügyelet – egy-tankönyves tansegédleti rendszer, iskolarendszer – sorolhatnánk még a szakemberek számára sokat mondó rendszerelemeket, amelyek apró mozaikokként egymáshoz illesztve adják ki ideológiai „átfestéssel” a 60-as évek Magyarországának oktatási rendszerét. A szülőket a tervezés, a jogalkotás, a szabályozási rendszer finomhangolása, a pedagógusok életpálya-modellje körüli herce-hurca nem érintette. Ők most szembesülnek azzal, mit is jelent ez az új óvodai-iskolai világ. Most, amikor az állam elveszi tőlük a gyereküket, és az állam kívánja megmondani, hogyan is kell a gyereket nevelni. Három éves kortól kötelező óvodázás, egyentankönyv az iskolákban, tizenhat óráig való iskolában tartózkodás, hittan, …

Az még rendben van, hogy egyetlen szülő sem tudja gyerekének mindazt megtanítani – elsősorban a világ megismerésének a tudományok által felhalmozott ismeret-kincsét és logikáját -, ami a gyerekek felnőttkori boldogulásához, a munkamegosztás rendszerébe való bekapcsolódáshoz szükséges. Ezért jött létre a kapitalizmus kibontakozása idején a tömegiskola abban a formájában, ahogy ma is létezik, működik. Az államnak van felelőssége e rendszer működtetésében. Ezt ismerik el a szülők is, amikor adóznak, és azt várják el, hogy adóforintjaikból az állam az iskolák működésnek feltételeit biztosítsa. Az viszont nagyon nincs rendben, hogy 2013-ban a tudományos ismereteken, gondolkodáson túl minden más fontosságot, értéket is az állam kívánja kijelölni, és ezeket a fontosságokat – a világ szemléletének módját, az emberi együttélés minden szabályát, irodalmi értékeket, … - egy merev, bürokratikus rendszerben kívánja a gyerekekre erőltetni. Még egy a választási rendszer torzítása révén kialakult kétharmados parlamenti többség sem hatalmaz fel senkit arra, hogy a szülőket megfosszon a nevelés rendszere – a célok, feladatok, módszerek, a nevelőmunka gyakorlata - megválasztásának jogától. A korábbi jogi szabályozásban az óvodák és iskolák pedagógiai programja azért volt fontos, mert e dokumentumban minden intézmény megfogalmazta, hogy az általános emberi értékeken, a Nemzeti alaptantervben megfogalmazott értékeken túl mit tartottak fontosnak, helyi adottságaik, lehetőségeik, és a helyben megfogalmazódó igények alapján nevelési célnak, milyen eredményt, eredményeket ígérnek – vállalnak -, s a szülők ennek tudatában dönthettek az óvoda, iskola választása mellett. Ebben a rendszerben ez egy szerződés volt. Az iskola részéről vállalása a nevesített értékek mentén történő nevelésnek, a szülő részéről elfogadása ezeknek a nevelési céloknak, és az eredményhez vezető úton – a feladatok megoldásában - a szülői közreműködés vállalása. Ma a szülőknek gyerekük nevelése tekintetében látszólagos a beleszólási joguk. Ha az oktatási rendszer uniformizált, minden óvodában, iskolában ugyanazt és ugyanúgy kapja a gyerek, akkor a szülő óvoda-, iskolaválasztása formális. A pedagógusok személyiségéből adódó különbségek nem hanyagolhatók el, de ezek egyrészt esetlegesek, és maga a rendszer, a pedagógusok ellenőrzése, minősítése révén igyekszik a keresztény-nemzeti uniformizáltságot biztosítani. Nyersen fogalmazva: Orbán állama elvette a gyerekek nevelése feletti döntési jogot a szülőktől. Persze, ha hazamegy a gyerek, még van lehetősége a szülőnek korrigálni, és az iskolán kívüli világ – sportegyesületek, kulturális intézmények, diákszervezetek, a digitális világ(!) – nevelő hatását sem lehet lebecsülni. Ezzel együtt a 2013/14-es tanév lényege az, hogy Orbán keresztény-nemzeti „átnevelő rendszere”, még, ha kaotikus módon is, de megkezdte a maga teljességében működését. Még csikorogva működik a gépezet, még egy-két rendszerelemet be kell járatni, ennek eredményeként közel vagyunk a szakértők által korábban mondott káoszhoz. De a csengőszó majd elnyomja a felháborodás hullámait, a szülők viszik gyerekeiket óvodába-iskolába, a pedagógusok órarendjük szerint mennek órára, számolják, mikor telik ki az iskolai harminckét óra, mindenki beleszürkül a megváltoztathatatlannak látszóba. Mert a hatalom fura urai rendíthetetlenek. Ha stadion kell Felcsúton, a Nagyedőben és az Üllői úton, vagy mint most, Szombathelyen, akkor, ha a fene fenét eszik, akkor is lesz stadion. És, ha az „átnevelő rendszer” működtetéséhez az kell, hogy minden általános iskolás gyerek délután négyig maradjon az iskolában, ott a pedagógus harminckét óra terhére szervezzen a gyereknek foglalkozást, akkor bent marad délután négyig a gyerek, és a harminckét órát az iskolában tölti a pedagógus, a szülő pedig keresheti a megoldást, hogy az „átnevelő rendszer” hatását hogyan igazítsa ki.
Mert hiába akarja a gyereket, nevelését „kisajátítani” az állam, a gyerek a család „kincse”, s a családban a szülők mondják meg, mi a „mérce”, mi az, amivel azonosulnak, mi az, amivel nem. A gyerek nevelése kapcsán is, és a szavazófülke magányában is.

Rövidesen eljön annak is az ideje, hogy a szülők, pedagógusok levonják tapasztalataik következtetéseit, kimondják azt, amit ma csak a konyhaasztalnál, a szertárak zugaiban mernek megfogalmazni.

Csak addig ne történjen nagy baj, csak addig bírjuk ki valahogy.


Miért hazudnak?

A kormány vezető politikusai a miniszterelnökkel az élen, a kormánypárti politikusok, a párt szóvivői szinte kivétel nélkül mind „vetítenek”. Beszélnek össze-vissza, illetve a tények helyett következetesen másról beszélnek, amit elmondanak annak a valósághoz csak érintőleges köze van. A téma. Néha még az sem.
Miért teszik – fogalmazódik meg bennem, és másokban is a kérdés? Nem ismerik a hazug emberről és a sánta kutyáról szóló népi bölcsességet? Azt vélik, a zemberek nem látják mi a hamis, mi az igaz?
Ismerik a mondást, tudják, mi az igaz, mi a hamis. Mégis. Nem lehet nem észrevenni a tudatosságot.
Miért?
Nincs itt semmiféle rejtély.
Orbánt a 2014.évi választások megnyerése érdekli. Semmi más. Mindent ennek rendel alá, minden lépését ez vezérli. Próbál ködösíteni, hogy nemzet, meg haza, meg kereszténység, de nem az egykor tartalmas fogalmak, hanem a hatalom megtartása a lényeg. A jövő évi választások számára kedvező eredménye. Ehhez neki 1,2-1,5 millió, a Fidesz jelöltjeire szavazó emberre van szüksége. Ő csak ezekre az emberekre figyel, nekik beszél, bennük kívánja tartani a lelket, a harci kedvet. Ők eddig is itták szavait, nem kérdőjelezték meg beszédeinek igazságtartalmát. A Vezér a helyén, és könyörtelenül leleplezi a sötétben bujkáló gaz fülke-ellenforradalmárokat - ezt kell tudniuk a hívőknek. És egyébként is. Neki, a Vezérnek – és a nyilvánosság előtt megjelenő vazallusainak - nem az a fontos, hogy amit mondanak, igaz-e, hanem az, mi a szövegük hatása. Azt feltételezi/k, ha politikai ellenfeleit, ellenfeleiket ördögnek festik le, korábban már amortizált fogalmakhoz ragasztják őket, következetesen negatív összefüggésbe említik, a hívek megerősödnek hitükben, és sok bizonytalan emberben is kétséget lehet ébreszteni, hogy vajon bármilyen Orbán-alternatíva jó választás lehet-e. Ezért mantrázzák a sok hamisságot. Hatalmi praxisukban igyekeznek egy modern vazallusi rendszert párosítani a keleti zsarnokság uralmi technikáival, és a múlt század harmincas éveit idéző keresztény-nemzeti ideológiájával. E három tényezőt a XXI. századi kommunikációs technikákkal – megfelelő mennyiségű közpénzzel finanszírozva – leplezik, és a bizánci rendszerüket rózsaszínre, pardon, piros-fehér-zöldre festve egyben mint minden létező világok legjobbikát próbálják eladni. S aki ezt nem eszi meg, netán szóvá is teszi a cipollai trüközést, liberálbolsevik összeesküvő, aki rátör a nemzetére …
Nincs eszköz, amivel le lehetne leplezni a csalót?
Nem sok.
A közmédia – TV, rádió, MTI - ami beteríti az országot, kezében, és tele van szolgaian csúszó-mászó obersovszky-csinyovnyikkal. Lihegésükben egymást überelik, ki a jobb mikrofonállvány, ki képes a valóságot fel nem ismerhető módon a hamisságok mögé elrejteni. Országos napilapokat az emberek alig olvasnak … Egyetlen lehetőség kínálkozik: a második nyilvánosság.
Ismerős?
Igen. Azoknak, akik érett fővel élték meg a 80-as éveket. Ma a második nyilvánosság egy olyan eszközt, rendszert jelent, amiről akkor álmodni sem lehetett. Az interneten, a közösségi oldalakon – láttuk a közelmúltban -, stabilnak hitt politikai rendszerek romba dőlését készítették elő, szervezeték. Ezt az eszközt nem lehet kiiktatni, semlegesíteni. Ezt az eszközt használni kell, hogy megsokszorozzuk az itt-ott megjelenő híradásokat. „Megosztom.” A megosztás révén ismerőseink ismerősei, és azok ismerősein keresztül terjedjen a hír, jussanak el oda is a tények, és a vélemények, ahová csak a „királyi” hírhamisító gépezet manipulátorainak szavai, képei. Ez persze csak az internethasználókat érinti, de rajtuk keresztül baráti társaságokban, munkahelyi beszélgetésekben, kocsmákban, egyéb „3D”-s közösségekben is megjelenhet a világ a valódi képében, a tények a hivatalostól eltérő, másfajta értelmezése.
Van dolguk.
Tegyük, amit tenni tudunk.







A káosz éve, avagy a lelkek gyarmatosítása

Nem volt, és reményeink szerint nem is lesz még egy olyan tanéve a magyar oktatásügynek, mint a 2012/13. évi. A háborús éveket nem számítva sem az elmúlt évtizedek, sem a Rákosi-, vagy Kádár-korszak egyetlen időszaka, még az 1948/49-es tanév az iskolák államosításával együtt sem veszi fel a versenyt az orbán-hoffmanni egész pályás letámadással. A rendszer egészét, az óvodától az egyetemig, mindent érintett az az átalakítási folyamat, ami 2011-ben kezdődött, és „csúcséve” a mostani tanév volt.

Az év során e lap hasábjain sokan foglalkoztak az olykor országos botrányt, máskor „csak” szakmai kritikát kiváltó eseményekkel. A Nemzeti alaptanterv vitatott követelményeivel éppúgy, mint az elhalasztott iskolai pedagógiai programok elkészítésével, a tankönyvpiac, és a tankönyvi ismeretek avítt felfogást tükröző monopolizálásával, a hittan-oktatás alaptörvénybe ütköző szabályozásával és a felekezetek által is bírált gyakorlati megvalósíthatatlanságával, a legnagyobb vihart kavart, zűrzavarosra sikeredett, már-már a működőképességet veszélyeztető gólem, a KLIK létrehozásával, vagy éppen napjaink vitáival, az intézményesített szegregációval, a mussolini-i világot idéző Pedagógus Kar létrehozásával, a legtapasztaltabb pedagógusok nyugdíjazásával, vagy azzal, ki szervezze a gyerekek nyári táboroztatását. És nem említettük az összes kisebb-nagyobb vitát kiváltó esetet, sem az életpálya-modell bevezetése körüli vitákat, a szakképzés gebinbe adását, ellehetetlenítését, sem a tanfelügyelet centralizált és uniformizált oktatásirányítási időket idéző tervét. Mint ahogy nem vesszük sorra az egyetemek-főiskolák világát érintő eseményeket sem. Ezek között nem az egyetemfoglalások a fontosak, bár kétség kívül ezek voltak a tanév leglátványosabb akciói. De ezek a polgári engedetlenség kategóriájába tartozó megmozdulások csak reakciói a felvételi rendszer ismételt, durva átalakításának – keretszámok, tandíj, röghözkötés -, az intézményeket fojtogató pénzügyi megszorításoknak, az oktatók elbocsátásának. Mint ahogy a középiskolás diákok tiltakozó akciói, demonstratív fellépésük is az orbán-hoffmanni oktatáspolitikának köszönhető, s nem, mint mondják a Fidesz és a kormány szóeltérítői, a feltüzelt Bajnai-gárdistáknak. A szakszervezetek, civil szakmai szervezetek sem voltak még olyan aktívak a rendszerváltást követő évtizedekben, mint a mostani tanévben. S ebben még a kormánnyal részérdekeik mentén kétes kompromisszumot kötött szakszervezetek is bele érthetőek.

Látnunk kell viszont, hogy a kormányzati lépések nem oktatáspolitikai indíttatású kezdeményezések. Az oktatásügy alrendszereinek – közoktatás, szakképzés, felsőoktatás, szakszolgálat, tankönyvkiadás, egyéb - működése, eredményei, de problémái sem indokolták a totális átalakítás kezdeményezését. Még akkor sem, ha Hoffmann, vagy bárki más ezerszer ismétli a valóságot meghamisító állításait. Minden, adatokkal tárgyszerűen igazolható vizsgálat azt mutatja, hogy a rendszer alapvetően rendben működött, sőt, eredményessége a PISA-felmérések alapján javuló tendenciát mutatott.  Az oktatási rendszer működése nem volt hibátlan, de eredményes, más társadalmi alrendszerekkel összehasonlítva még hatékony is. 

Akkor mi végre a totális átalakítás?

Az oktatási rendszer átalakítása része a „centrális erőterű”, egypólusú, diktatórikus jellemzőket magán viselő állam létrehozásának, a Fidesz-hatalom hosszú távú biztosításának. Ezt a hatalmas, és semmi mással össze nem vethető intézményrendszert a lelkek gyarmatosításának szolgálatába kell állítani – ez a lényeg, ez ennek a tanévnek a ma már pontosan olvasható üzenete. A komoly nagyságrendű pénzkivonás csak mellékes, bár el nem hanyagolható eredmény. Ennek a célnak, a lelkek gyarmatosítása révén a hatalom megtartása biztosításának van alárendelve a teljes oktatási rendszer átalakítása, az oktatási kormányzatnak a  rendszer apró részletei átalakítására vonatkozó minden kezdeményezését ez vezérli, tudva, vagy tudatlanul ezt szolgálják azok a szakemberek, akik hívőként, vagy a megélhetés kényszerének engedve részt vesznek a rendszer átalakításának gyakorlatában, ehhez asszisztál a jobb fizetés reményében a pedagógusok százezres tömege, s mindezt egyre pontosabban látva, aggódva nézik a gyerekeik jövőjét féltő szülők milliói.

Szemünk előtt bontakozik ki a magyar nemzet drámája.

A fejlett világ országaiban ilyen átalakításra nem kerülhet sor - fogalmaz a finom lelkű, mindig óvatos oktatáskutató. 
Káosz, ami történik – nyilatkozik a karcosabb megfogalmazásairól ismert oktatáspolitikai elemző. 
Gyerekellenes, amit a kormány tesz – így a közérthetően fogalmazó gyerekpszichológus. 
A szakma megcsúfolása – mondják a neveléstudomány oszlopcsarnokos professzorai. 
A nemzeti kulturkincs elherdálása - tiltakoznak iskolák nevelőtestületei. 
Nem számít. Mint ahogy más szakmai területeken sem számít a szakemberek tiltakozása. Nem számít semmi, ha a hatalom építményének betonelemeiről van szó. S ebben a konstrukcióban az oktatás az egyik legfontosabb pillér. A gyerekek, a majdani választópolgárok lelkének gyarmatosításával a Fidesz hosszútávon igyekszik maximalizálni szavazótábora létszámát.

Történelmi bűn, amit Orbán Viktor – hoffmanni segédlettel - az oktatás kapcsán a gyerekekkel, fiatalokkal, a magyar társadalommal szemben elkövet. A politikai haszonszerzés érdekében a keresztény-nemzeti kurzus, az ennek a jegyében fogant oktatáspolitika egyszer már megbukott. Ennek retro változata sem lehet sikeres. Orbánt 2014-ben ismét miniszterelnökké választják – ha ellenzéke folytatja az önsorsrontó, tesze-tosza politizálását -,  Magyarország pedig lekerül az oktatási rendszere révén is (!) sikeres, modern államok listájáról. Nem lesz ez azonnal látványos kudarc. Az iskolának van egy a külső szabályozóktól független tehetetlenségi mozgása, viszi a pedagógusokat is a lelkiismeretük. A hatalomnak a számon kérhető, Wass-Nyírő-Tormay szellemiségű tanterv a fontos, a pedagógusnak a gyerek. Ezért a lelkek gyarmatosításának kísérlete kudarcra van ítélve. Létrejön ugyan a tanfelügyelők, a tankerületi elöljáróságok számára egy fegyelmezett, a központi elvárásoknak megfelelő látszat-világ, de amikor a pedagógus „négyszemközt” marad diákjaival, összemosolyognak, és ott folytatják saját értékeik alapján saját világuk építését, ahol a tanfelügyelő érkezése előtt abbahagyták.
Jó ez? Nem, nem, ez nem jó. Nem szolgálja a nemzet érdekét.

Indulatosan riadalmat keltek? Csak mint az öreg gátőr, aki már sok árvizet megélt, s akinek elég a vízimadarak röptét, a gátak ürgéinek mozgását figyelnie, hogy tudja, nagy víz, nagy baj közeleg, s tudja, a mentés sem felemás gumicsizmában, a gátkoronán való pr-parádézásból áll. Szólok tehát, „gátőr” társaimmal együtt, még akkor is, ha szavunkra nem figyelnek sem az ártéren, sem a védett oldalon lakó emberek, főleg nem azok, akiknek az emberek biztonsága, boldogulásuk biztosítása a dolga. Ők a miniszterelnöki székre figyelnek, meg a felcsúti stadionra, a trafikokra, a közgép-polip közpénzszivattyú további működésére. Ezek a fontos dolgok – nekik. 

Mi meg állunk a „gáton”, és dermedten nézünk egymásra. 
Uram Atyám, mi lesz ebből?

(A szöveg megfogalmazásában segítségemre volt a Hálózat a Tanszabadságért "káosz-leltára". A HAT információi elérhetők a www.tanszabadsag.hu oldalon.)



A pofátlanság gyakorlata

Ahogy az Emberi Erőforrások Minisztériuma reagált a 2013. évi pedagógus napi tüntetésre, azt tanítani fogják az egyetemi-főiskolai kommunikáció szakokon. Mint a pofátlanság példáját.

Íme a közlemény címe, dátuma és az első két bekezdése.

A megoldások a tárgyalóasztalnál születnek

2013. június 2. 8:52

 Az Emberi Erőforrások Minisztériuma minden olyan szervezettel együttműködik, amely betartja a jogállamiság szabályait. Közlemény.
A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének tüntetésén részt vevő hálózatok egy része tisztázatlan szervezeti formával, valamint támogatottsággal működő szerveződés. Öncélú akcióikkal bebizonyították, hogy antidemokratikusak, nem tisztelik sem a törvényeket, sem mások jogait. Fellépésük a középiskolások, a hallgatók, a pedagógusok, a szülők nevében ezért hiteltelen. Nekik ugyanis nem a kormánnyal, hanem a békeszerető magyar emberekkel van vitájuk.

1. A közleményt június 2-án 8.52 perckor adták ki. Most az időpontoknak különös jelentősége van. A tüntetés gyülekezője június 2-án 15.00-kor volt, a demonstráció a Szalay utcában nem sokkal 16.00 óra előtt kezdődött. A tüntetés tartalma – tiltakozás az oktatási rendszer átalakítása ellen – nagyjából ismert volt, a demonstráló szervezetek sem tegnap léptek a nyilvánosság elé, mégis furcsa, hogy a minisztérium jóval az esemény előtt (!) kiadta az eseményre vonatkozó közleményét. Vagy, ha ki nem is adta, az időpont árulkodóan azt jelzi, már reggel elkészítette. Akár el is maradhatott volna a tüntetés, tartalma akár váratlan elemeket is tartalmazhatott volna, mondjuk olyat, ami jól esett volna a miniszteriális méltóságoknak. Nem, ők már reggel megfogalmazták szövegüket.                                    
Ennyit elsőre a valóság és a közlemény tartalmáról.

2. A megoldások tárgyalóasztalnál születnek. Tényleg. De olyan asztalnál, ahová csak azokat engedik oda, akik azt a megoldást támogatják, amit a döntéshozók megoldásnak tartanak. Azokat, akiknek más a véleményük, akik más megoldásokat is el tudnak képzelni, akik képesek alternatívákban gondolkodni, akik képesek érveket érvekkel szembeállítani, azoknak a tárgyalóasztalnál nincs helyük. A mondat folytatása tehát lemaradt. A megoldások tárgyalóasztalnál születnek, de a tárgyalóasztalhoz csak azok jöhetnek, akiket oda engedünk. Ennek pedig az a feltétele, hogy támogassák a mi megoldási javaslatunkat. Világos?                   
Ennyit az együttműködés elvi alapjairól.

3. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma minden olyan szervezettel együttműködik, amely betartja a jogállamiság szabályait. Ez a mondat is szép, kerek. A mondat tartalmának értelmezéséhez egy apróságot kell tisztázni: mit jelent az együttműködés. A minisztérium eddigi gyakorlata, a tények alapján ezt megfogalmazhatjuk, ha már ők bátortalanok kimondani azt, amit tesznek. Az együttműködés azt jelenti, hogy aki támogatja az EMMI megoldási javaslatát, azokat meghallgatják, aki pedig bármilyen kritikát fogalmaznak meg, azokat ki nem állhatják, meg nem hallgatják, válaszolni pedig nem fogunk nekik. Úgy tesznek, mintha nem is léteznének. Ez az unortodox együttműködés. Ez az együtt-nem-működés, mint az együttműködés egy megjelenési formája. Ha van negatív növekedés is, van negatív együttműködés is. Ez is világos. Világos?                                   
Ennyit az együttműködés fogalmáról.

4. Az Emberi Erőforrások Minisztériuma minden olyan szervezettel együttműködik, amely betartja a jogállamiság szabályait. Jogállamiság. Ezt is tisztázni kellene, mit is jelent. A kordonbontás bele tartozik? A tüntetés, amin a szónokok éles hangon bírálják a kormányt? Az, hogy egy szervezet ultimátumot adjon a kormánynak: belátható időn belül – mondjuk 72 órán belül – mondjon le? Ez még a jogállamiságon belül van? Világos? Vagy, ha egy szervezet – civil szakmai szervezet – a minisztérium felhívására (!!) véleményt mond egy dokumentumról, és véleményében bíráló észrevételeket tesz, az belül, vagy kívül van a jogállamiságon? Vagy esetükben életbe lép a 3. pont alatt megfogalmazott együttműködés, annak unortodox változata. Egyáltalán, a jogállamiság értelmezésének mi a fundamentuma. Az alaptörvény? Az Európai Unió dokumentumaiban megfogalmazott értelmezése a jogállamról? Az a jogállamiság elvi alapja, amit Orbán Viktor a múlt század 80-as éveinek végén (mondjuk 1988-ban) képviselt, vagy amit ma képvisel? Vagy egyszerűen fordítva működik a rendszer. Mi – EMMI – mondjuk meg, mi a jogállamiság tartalma, ki az aki betartja a szabályokat. Akivel tárgyalunk, azok belül vannak a jogállamiságon, akivel meg nem tárgyalunk, azok kívül vannak a jogállamiságon. Világos?                                                                                                     Ennyit a jogállamiság értelmezéséről.

5. … tüntetésén részt vevő hálózatok egy része tisztázatlan szervezeti formával, valamint támogatottsággal működő szerveződés. Tessék mondani melyik része? Miért nem nevezik meg, kire gondolnak? Vagy ezt tanították a kommunikációs főiskolán, így lehet mindenkit, aki ott van a tüntetésen – bármilyen eseményen -, egyetlen félmondattal margón kívülre helyezni? Vagy egyszerűen a korakádárkori megoldások emberei nem képesek felismerni a XXI. századi társadalmi együttműködés egyik jellegzetes gyakorlatát? Vagy talán a mondanivaló tartalma és a mondanivalót közlő szervezet – hálózat – támogatottsága között egyenes az összefüggés? Ha ennek alapján működött volna a korakeresztény hálózat, ma egy világvallással szegényebbek lennénk.Világos?                                                                  
Ennyit a hálózatok értelmezéséről.

6. Öncélú akcióikkal bebizonyították, hogy antidemokratikusak, nem tisztelik sem a törvényeket, sem mások jogait. A csuszpájzos-taknyolós összemosás itt teljesedik ki. Megállapítatott, hogy a hálózatok egy része tisztázatlan, mint szervezet, s lám most megállapíttatik, hogy öncélúak, antidemokratikusak – a demokráciát támadják -, nem tisztelik a törvényeket. Aki ezt fogalmazta, aki ezt jóváhagyta semmit nem tud arról, mi történt az oktatás terén az elmúlt három évben. Sem a kormányzati erőfeszítéseket, sem a társadalmi reakciókat, sem a kormányzati lépések következményeit nem ismeri. Semmit. Csak azt tudja, varázsszóként ki kell mondani, hogy ők antidemokratikusak, és nem tisztelik a törvényt. Mert szerencsére a kormány demokratikus, és tiszteli a törvényt. De legalábbis a Kedves Vezető mai, nem a ’89-es felfogása szerint demokratikus, és a törvényt a Kedves Vezető akaratához igazítja. Nyugdíjpénztár, visszamenőleges törvénykezés, szerzett jogok megszüntetése, alkotmánybíróság, világnézeti szabadság és hitoktatás – elég ennyi? Világos?                   
Ennyit a törvények tiszteletéről, mások jogairól.

7. Fellépésük … ezért hiteltelen. Aki nem tiszteli a törvényt, mások jogait, annak fellépése hiteltelen. Ezen elvi alapvetés alapján nehéz lenne a francia forradalmat, az 1848-as forradalmat és a szabadságharcot, 1956-ot tanítani. 1988/89-ben mekkora támogatottságuk volt az Ellenzéki Kerekasztal pártjainak? Akkor ők hiteltelen képződményekként formálták a többpárti parlamenti demokrácia intézményrendszerét? Akkor a korai Fidesz fellépését is hiteltelennek kell értékelni? Ezt még csak konzervatív történelemfelfogásnak sem lehet nevezni. Ez a hatalomhoz görcsösen ragaszkodó érdekcsoport önző basáskodásának primitív jogászkodása. Világos?                                                                                                                  Ennyit a hitelességről.

8. Nekik ugyanis nem a kormánnyal, hanem a békeszerető magyar emberekkel van vitájuk. Ez az adu ász. Logikai előzménye az állításnak nincs. Vannak mondatok az állítás előtt, de azoknak nincs közük ehhez a kapitális hülyeséghez. Mégis az egészben van rendszer. A tüntetés szervezetei tisztázatlan szerevetek, tisztázatlan a támogatottságuk, öncélúak, a demokráciát támadó akciókat kezdeményeznek, nem tisztelik a törvényeket, mások jogait, hiteltelenek, a békés magyar emberek az ellenfeleik. Ha te polgártárs békés magyar ember vagy, akkor a tüntetők rád támadnak. Világos. Aki ezt megfogalmazta, nem a tüntetésen elhangzott (!) észrevételekre kívánt válaszolni, hanem a magyar emberek egy részét szembe kívánta fordítani a magyar emberek egy másik részével. Ők, a hálózatok, békés polgár, veled vitatkoznak, rád támadnak – mondja az „együttműködő” EMMI. Világos. 
Ennyit a Nemzeti Együttműködés Rendszeréről. 
Azoknak, akik eddig nem voltak tisztában a rendszer természetrajzával.   
                                      
A Szalay utcában, a minisztérium épületében kinéznek az ablakokon, és azt gondolják, odakint mindenki hüje (így), lehet pofátlan közleményekkel karaktergyilkolászni.





Szegregáció, mobilitás, gazdasági növekedés

 Hogy függ össze ez a három fogalom?

A napokban Az alkotmány nem játék facebook-csoport tüntetést szervezett a kormány szegregációt törvényes lehetőségként definiáló kezdeményezésére válaszolva. A tiltakozó eseményen kevesen voltunk. Pedig ez az ügy a magyar oktatási rendszer – és az egész magyar társadalom - egyik legégetőbb mai, és holnapi gondja. Közvetlenül is, közvetve is. Sokan sokféle módon járták körül ezt a problémát. Itt és most egy rövid idézettel szeretném felhívni a figyelmet erre a megoldandó feladatra, mely minden humanista gondolkodású, demokrata elkötelezettségű ember leckéje.
A köznevelési törvény vitája alkalmával a TÁRKI-TUDOK által készített dokumentum tért ki a szegregáló iskola veszélyére.

Sem az európai tendenciák, sem a tudományos eredmények nem támasztják alá a szelektív iskolarendszerek eredményességét. Az elit-oktatás preferálása és a szegregáció olyan történelmileg igazolt hátrányokkal jár, mint a Dél-Afrikai apartheid: ha az iskolarendszer képtelen integrálni a leszakadó rétegeket, képtelen mobilitási csatornaként működni, akkor a demográfiai háborúban vesznek el az iskolázás győztesei, s végül a magasan képzett elit kénytelen elmenekülni az országból a tanulatlan társadalmi közeg elviselhetetlensége miatt.”

(TÁRKI-TUDOK Tudásmenedzsment és Oktatáskutató Központ Zrt.


És, hogy miért kell a humanista-demokratikus nevelés elvi és gyakorlati követelményén túl minden magyar gyereknek – fehérnek és romának, gazdagnak és szegénynek, városi és falusi gyereknek egyaránt - egyre jobb eredményt elérni?

A jobb PISA-eredmény - nagyobb GDP-növekedés összefüggésére hívta fel a figyelmet Az alacsony oktatási teljesítmény magas költsége című kötet. A kutatók feketén-fehéren kimutatták, hogy az alkalmazható tudás növelése szinte sokkoló mértékű gazdasági növekedést eredményezne. 
Ha a következő 20 évben összesen 25 pontos növekedést tudna elérni a PISA-teszteken Magyarország, akkor ez a javulás a 2010-ben születettek teljes élet-tartama alatt 587 milliárd dollár (nagyságrendileg ez 100.000 milliárd forint) többletet eredményezne. Összevetésként: 2009-ben a magyar GDP összege 26 ezer milliárd forint volt. Ha a következő 20 évben elérnénk az állandó „éltanuló” finn PISA-szintet, az a GDP 584 százalékos emelkedését jelentené ahhoz képes, mintha nem javítanánk az eredményeinken. 


Aki tehát szegregál – mint ahogy az Orbán-kormány ezt törvénybe kívánja foglalni -, az nem csak nem humanista és nem demokrata, hanem rövid és hosszú távon egyaránt a magyarság ellen követ el olyan bűnt, amit soha nem lehet megbocsátani.

És mindeközben a korábban jelentősen megemelt rezsiköltségek 10%-os, szinte észre sem vehető nagyságú, de még így is a 2010-es szintet meghaladó csökkentésén, valamint a tényleg felháborító trafikmutyin rugózik az ország …

A totális állam totális köznevelése


Balog miniszter úr az oktatás szabályozásáról szóló egyes törvények módosításáról címen, a kormány képviseletében oktatási saláta-törvényt nyújtott be a parlamentnek (1). Van ebben minden. Az illetékekről, a közalkalmazottak jogállásáról, a Magyar Tudományos Akadémiáról, a személyi jövedelemadóról, a felsőoktatásról szóló törvények egy-egy elemének módosítása, kiegészítése. Ezt nevezhetjük sunyin lopakodó törvénykezésnek. Amikor a jogalkotók nem egy dokumentumban, egy eljárásban, gondos szakmai és kodifikációs előkészítés után, hanem kis lépésekben, alamuszi, galádul számító módon – mint például a trafikmutyiban, az árrés ügyében - alkotják meg, vagy éppen módosítják az élet egy-egy területének szabályait. 
Erről szól a pedagógusok államosítása is.

Az Orbán kormány államosította az iskolákat. Azt mondják, ez nem államosítás, csak az iskolák közötti „egyenlőséget” akarják biztosítani … Ezért épült ki a közigazgatás rendszerétől teljesen függetlenül egy állami tanügyigazgatási rendszer, egy intézménybe, a Klebelsberg Központba vonva az összes egykori önkormányzati iskolát, amely rendszerben minden érdemi és piszlicsáré kérdésről az állam által kinevezett tanbürokraták döntenek. Az iskolarendszer teljes állami ellenőrzése valósul meg ebben a szisztémában. Kivéve a felekezeti és magániskolákat … Nem tehet semmit egyetlen Kunó-iskola sem önállóan. Az iskolafenntartás egyszínű totális rendszerré vált.

Az Orbán-kormány államosította az iskolák pedagógiai gyakorlatát. Az alaptörvény, a köznevelési törvény, az új Nemzetei alaptanterv, a kerettantervek a pedagógiai gyakorlat politikai-ideológiai egységesítést jelentik, mely kiegészülve az egy-a-tankönyv rendszerrel, a tanfelügyelettel, az iskolák, pedagógusok pedagógiai önállóságának, és egyben a helyi pedagógiai feladatokra adott helyi válaszok sokszínűségének megszüntetését eredményezik. Az iskolák pedagógiai gyakorlata szép lassan, de határozottan, biztosan, egyszínű totális rendszerré válik.

Az Orbán-kormány most államosítja a pedagógusokat is. 
Már a 2011-ben elfogadott köznevelési törvényben is szerepelt a Pedagógus Kar, mint fogalom. Ez is egy jogalkotási kuriózum. Akkor, egy szűk szakmai körön kívül, akik ismerték Hoffmann Rózsa „munkásságát”, aki a XI. Pius pápa által megfogalmazott korporativista társadalmi rend eszméje alapján a szakszervezetek helyett a kötelező, államilag létrehozott és felügyelt hivatásrendben képzelte el a pedagógusokat, sem a százezres pedagógustársadalom, sem e körön túl még az érdeklődők sem tudták, ez az új fogalom mit is jelent. 
Most itt van.
Minden pedagógus, aki állami-önkormányzati köznevelési intézményben, pedagógus munkakörbe kinevezést kap, tagja a Karnak. Nem kérheti a felvételét, nem ajánlás alapján taggá válhat, nem önként csatlakozhat, nem, aki pedagógus, az tagja a Karnak. Kötelező. Kivéve a felekezeti és magániskolák pedagógusait.
A Kar totális szervezet. Területi szerveivel lefedi az egész országot, tagozataival lefedi a teljes közneveléséi szakmai tevékenységi kört. Legfőbb, első helyen megfogalmazott feladatát, (63/B. § (1) a. pont) – pontosan még nem tudjuk. Majd, egy később megalkotandó külön jogszabály fogja ezt tartalmazni… (Lásd a sunyin lopakodó törvénykezésről korábban mondottakat.) Funkcióját tekintve átvesz állami feladatokat – ellenőrzi a közösségi szolgálat szervezését, valamint működteti az ehhez kapcsolódó tanácsadó és információs rendszert, etikai kódexet alkot és ennek alapján  tagjaival szemben etikai eljárást folytathat, díjat alapíthat -, átveszi a szakszervezetek feladatait – véleményezi a jogszabályokat, azok esetében kezdeményezésekkel élhet, tagjai számára jóléti és egyéb kedvezményes szolgáltatásokat nyújthat-, átveszi a civil szakmai szervezetek feladatait – konferenciákat, szakmai napokat szervez. A Kar a tanügyigazgatási rendszerhez hasonlóan sok ember munkahelye lesz. Központi iroda főtitkárral, területi irodák, bizottságok sokasága. És évenkénti küldöttgyűléssel, hogy a demokrácia látszata meglegyen. A működés költségeit az állami költségvetés biztosítja. A többi, a javaslatban megnevezett bevétel olyan, mint a kutya vacsorája. Nem lennék meglepve, ha a beterjesztett javaslathoz befutna egy egyéni képviselői módosító indítvány, mely alapján a pedagógusoknak évi egyszeri, nem túl nagy összegű tagdíjat kellene fizetniük. Mondjuk 1000.- forintot. Százezer pedagógus esetén ez már szép pénz, amiből lehet jótékonykodni is, és kedvezményes szolgáltatásokat nyújtani. Ez a megoldás illene a korporativizmus szellemiségéhez. A minden pedagógusra kiterjedő ellenőrzést a kötelező szervezeti tagsággal biztosítják, ezért a pedagógusnak fizetnie is kell, cserébe a szervezet jótékonykodással leplezi "gondolatrendőri" szerepét. 
Itt szükségszerűen egy kanyart kell tennünk.
A kormány közzé tette a az állami szerveknél érvényesítendő etikai követelményekről készített tervezetét (2). Az iskolák államosítása után természetesen az iskola is "állami szerv", ezek az irányelvek a pedagógusokra, a Pedagógus Karra, mint közszolgálati hivatásrendre is vonatkoznak. A dokumentum tartalmazza azokat az "értékeket" amelyek mértékadóak az etikai kódexek készítésekor, és amelyeket később az etikai eljárásokban érvényesíteni kell. Nem elemezzük végig ezt a dokumentumot. Csak két pontját - az első két pontot - emeljük ki. 
Hűség - olvashatjuk az első pontot -  az Alaptörvényhez. Ez, ha nem tudnánk, hogyan készült az Alaptörvény, ha nem tudnánk milyen ellentmondásos, ha nem ismernénk alkotmányjogászok súlyos szakmai kritikáját, ha nem látnánk magunktól is egyoldalú ideológiai-politikai torzulásait, azt mondhatnák, igen, rendben. De mit kezdjünk a "hűség" pont második bekezdésével? "Teljes erőnkkel és legjobb tudásunk szerint törekszünk a jogszabályok alapján megválasztott vagy kinevezett vezetőink által kitűzött célok megvalósítására, az általuk kiadott utasításoknak megfelelően" teljesítjük feladatainkat. Ez az intézményesített vazallus-szervilizmus minősített esete. Ráadásul olyan gumiszabály, aminek alapján bárkit bármikor el lehet ítélni. Etikailag ... 
Nemzeti érdek - olvashatjuk a második pontot. Mintha ez egy egzakt fogalom lenne. Mint a méter. De nem az. " A köz érdekét - olvashatjuk - Magyarország és a magyar nemzet valamennyi jelenlegi és jövőbeni tagja érdekeinek összességével azonosítjuk". S ezt ki határozza meg? A politikai alapon választott parlament, melyben a társadalom részérdekeit képviselő pártok találhatók? Az érdekek összessége hogyan értelmezhető akkor, ha a nemzet tagjainak egy része - mondjuk - ki akarna lépni az Európai Unióból, mert szerintük ez a nemzet érdeke, a másik része pedig nem, mert e lépés ellentétes lenne a nemzet érdekével, egyesek szerint a hitoktatás állami iskolai keretben szükséges, ez a nemzet érdeke, mások szerint pedig nem, ez ellentétes a nemzet érdekével. Az MTA majd létrehoz egy Nemzeti Érdek Bizottságot? Ahogy létezett a földrajzi név bizottság, amit azonnali hatállyal menesztettek, amikor kifogást, módosítást javasolta Ferihegyi repülőtér átnevezése kapcsán? E pont alapján is indítható majd etikai vizsgálat? Meg lehet majd bélyegezni embereket mert valaki, valakik szerint tevékenysége nem a nemzeti érdeket szolgálja?

Fontos eleme a Pedagógus Karra vonatkozó javaslatnak, hogy Kar működését az oktatásért felelős miniszter ellenőrzi. Így teljes a pedagógusok államosítása. Az állam létrehozza a pedagógusok kötelező „szervezetét”, e szervezet állami feladatok ellátását ellenőrzi, a pedagógusokra vonatkozóan etikai kódexet alkot, mely alapján eljárhat a pedagógussal szemben, a szervezet működésének költségeit az állam biztosítja, és egyben ellenőrzi is a szervezet működését. Mézesmadzagként pedig a szervezet jóléti és egyéb kedvezményes szolgáltatásokat nyújt.

Időutazás ez. Mintha Mussolini fasiszta Olaszországában lennénk a múlt század huszas éveinek végén, vagy bárhol máshol, ahol a fasizmus állami ideológiaként működött, és a totális állam totális hatalma biztosítása érdekében, a demokrácia látszatát fenntartva hivatásrendi szervezetek létrehozásával kívánta kiiktatni a társadalmi együttműködés évszázadok alatt kialakult rendszerét, és azt államilag létrehozott, ellenőrzött szervezetekkel, intézményekkel kívánta felváltani.

Az iskolák államosítása, a pedagógiai gyakorlat államosítása után most szembesülünk a pedagógus államosításával.

Kész a mai Magyarország, a totálissá váló állam totális közoktatási alrendszere.

(1)http://www.parlament.hu/irom39/11114/111
(2)http://www.kormany.hu/download/4/d5/c0000/Etikai_kovetelmenyekrol_Zold_Konyv_%20tarsadalmi_egyeztetesre.pdf




Egy kedves kolléganőm továbbított e-mail üzenetében szerepelt az  alábbi vers. 

Harmat Lotte

Tanár-talár
(József Attila evokáció)

Harmincon túl is élek én,
s nem lep már meg e költemény
panasz-
szava.

20 év a pályán elszelelt,
s még havi kétszáz sose telt:
bérem
     mérem …

Lettem én kedvből oktató,
lelkesen tollat koptató
szegény-
legény.

Van sok szárnyaló ötletem
s bíztam: munkámba önthetem…
Bolond
dolog?

Kreatív voltam évekig,
de érzem, minden szétesik:
egyen
leszek?

Nem látják ott fönn, úgy hiszem,
batyumat csendben hogy viszem,
kinek
s minek?

Mostanság gyakran álmodom,
félelem súlya vállamon:
helyem
lelem?

Tanárnak lenni vállalás,
de fenyít folyton számadás,
nemzet-
helyzet?

Vannak új Horger Antalok,
ábránd-vágyat nem altatok:
remény-
merény!

Ha örül Hoffmann Rózsa még,
hogy bennem siker láza ég:
hamis…
ma is!

Hiába volt hát egyetem,
nem jutok át KLIK-hegyeken:
kérvény-
érvény?

Én egész népemet fogom…?
Lehet még erre alkalom?
Hitem
viszem…

Felveszem újra a vén talárt,
ki örök hivatást talált:
hordom
sorsom…




Harmat Lotte verseit megtalálhatod a www.harmatlotte.hu oldalon.

Patrimonialis numerus clausus 2013

Az Orbán-kormány a felsőoktatásban az 1920. évi XXV. törvénycikket, a numerus clausus törvényt alkalmazza napjaink viszonyai között.
Az egykori és mai cél ugyanaz. Megerősíteni a keresztény-nemzeti középosztályt. Akkor mindkét jelzőt egyformán hangsúlyozták, ma nyíltan csak az utóbbit.
Akkor a törvény hivatalos indoklása szociálpolitikai-gazdasági alapozású volt. Az egyetemekre csak olyan számban iratkozhatnak hallgatók, „amennyinek alapos képzése biztosítható”. Ma sincs másként. A Széll Kálmán terv alapján a kormány komoly nagyságrendben csökkentette az egyetemek költségvetési támogatását, és komoly nagyságrendben növelte a tandíjat. Ezek után csak annyi hallgató kerüljön be ma az egyetemekre, amennyinek alapos képzése biztosítható.
Lényeges különbség, hogy az 1920-as törvény, még akkor is, ha a törvény szövegében szó szerinti utalás nincs, a zsidó származású fiatalok kirekesztésére irányult. Erről ma nincs szó. A mai numerus clausus vagyon alapján működik. Az orbáni „nemtandíj” a nehezebb sorsú, mondjuk ki, a szegény családok gyerekeit zárja ki a felsőoktatásból. Mintha csak meghallotta volna Orbán Viktor az akkori nemzetgyűlési vitában elhangzottakat. „A törvény elsődleges célja a társadalmi szempontból veszélyes szellemi proletáriátus kialakulásának megakadályozása”. Akkor Usetty Ferenc (Keresztény Községi Párt) kimondta. Ma Orbán (Fidesz) nem mondja ki. Ő is, vazallusai is mismásolnak. Ha viszont összerakjuk a felsőoktatásban, a közoktatásban, a szakoktatásban tett intézkedéseiket, és terveiket, teljesen világos: az oktatás a keresztény-nemzeti középosztály megerősítését célozza, és azt, hogy megakadályozza a társadalmi szempontból veszélyes szellemi proletáriátus kialakulását.  
Az „…1920/21-ik tanév kezdetétől csak oly egyének iratkozhatnak (egyetemre), kik nemzethűség és erkölcsi tekintetben feltétlenül megbízhatóak…”.  Ma ehhez azt tehetjük hozzá, …és akik a nemzethűség és erkölcs tekintetében mértékadónak Orbán Viktort és a Fidesz-t tekintik.
A 20-as években nemzetközi felháborodás követte az egyetemi felvételt a „népfajok és nemzetiségekhez való ifjak arányszáma” alapján szabályozó törvény elfogadását. Az első világháborút lezáró békeszerződés ugyanis kimondta a különböző kisebbségek egyenlőségének és a vallásszabadságnak a védelmét. Hosszas viták, atrocitásokat sem mellőző események után 1928-ban módosították a törvényt.
Ma más a helyzet. Az Orbán-kormány intézkedései, nem csak a tandíj, hanem a diktatúrát idéző rendszer az egyetemen tanulni szándékozó fiatalokat tanulmányi emigrációba kényszeríti. Míg 2011-ben 141 ezren jelentkeztek felsőoktatási intézménybe, addig 2012-ben 110 ezren, és idén csak 95 ezren. A negyvenhatezer fős csökkenést nem indokolják a demográfiai változások. Mára bizonyossággá vált a korábban megfogalmazott félelem: a legjobbak a külföldi egyetemeket választják. A fiatalok – és családjuk – motivációja érthető. Fizetni nagyjából ugyanannyit kell, s ott – bárhol – nemzetközi diplomát kapnak. És nem kell az egykor volt fasizmus kialakulását valós időben átélni. Félő, ők, akik odakint tanulnak – bárhol – soha nem fognak haza jönni.
Sokan vannak, aki szerint a két világháború közötti magyar politikai viszonyok eredményezték azt, hogy nagyon sok magyar származású Nobel-díjasat adtunk a világnak.
Azért abban bízhatunk, hogy a magyar származású Nobel-díjasaink száma gyarapodni fog.





süti beállítások módosítása