Nem volt, és reményeink szerint nem is lesz még egy olyan tanéve a magyar oktatásügynek, mint a 2012/13. évi. A háborús éveket nem számítva sem az elmúlt évtizedek, sem a Rákosi-, vagy Kádár-korszak egyetlen időszaka, még az 1948/49-es tanév az iskolák államosításával együtt sem veszi fel a versenyt az orbán-hoffmanni egész pályás letámadással. A rendszer egészét, az óvodától az egyetemig, mindent érintett az az átalakítási folyamat, ami 2011-ben kezdődött, és „csúcséve” a mostani tanév volt.
Az év során e lap hasábjain sokan foglalkoztak az olykor országos botrányt, máskor „csak” szakmai kritikát kiváltó eseményekkel. A Nemzeti alaptanterv vitatott követelményeivel éppúgy, mint az elhalasztott iskolai pedagógiai programok elkészítésével, a tankönyvpiac, és a tankönyvi ismeretek avítt felfogást tükröző monopolizálásával, a hittan-oktatás alaptörvénybe ütköző szabályozásával és a felekezetek által is bírált gyakorlati megvalósíthatatlanságával, a legnagyobb vihart kavart, zűrzavarosra sikeredett, már-már a működőképességet veszélyeztető gólem, a KLIK létrehozásával, vagy éppen napjaink vitáival, az intézményesített szegregációval, a mussolini-i világot idéző Pedagógus Kar létrehozásával, a legtapasztaltabb pedagógusok nyugdíjazásával, vagy azzal, ki szervezze a gyerekek nyári táboroztatását. És nem említettük az összes kisebb-nagyobb vitát kiváltó esetet, sem az életpálya-modell bevezetése körüli vitákat, a szakképzés gebinbe adását, ellehetetlenítését, sem a tanfelügyelet centralizált és uniformizált oktatásirányítási időket idéző tervét. Mint ahogy nem vesszük sorra az egyetemek-főiskolák világát érintő eseményeket sem. Ezek között nem az egyetemfoglalások a fontosak, bár kétség kívül ezek voltak a tanév leglátványosabb akciói. De ezek a polgári engedetlenség kategóriájába tartozó megmozdulások csak reakciói a felvételi rendszer ismételt, durva átalakításának – keretszámok, tandíj, röghözkötés -, az intézményeket fojtogató pénzügyi megszorításoknak, az oktatók elbocsátásának. Mint ahogy a középiskolás diákok tiltakozó akciói, demonstratív fellépésük is az orbán-hoffmanni oktatáspolitikának köszönhető, s nem, mint mondják a Fidesz és a kormány szóeltérítői, a feltüzelt Bajnai-gárdistáknak. A szakszervezetek, civil szakmai szervezetek sem voltak még olyan aktívak a rendszerváltást követő évtizedekben, mint a mostani tanévben. S ebben még a kormánnyal részérdekeik mentén kétes kompromisszumot kötött szakszervezetek is bele érthetőek.
Látnunk kell viszont, hogy a kormányzati lépések nem oktatáspolitikai indíttatású kezdeményezések. Az oktatásügy alrendszereinek – közoktatás, szakképzés, felsőoktatás, szakszolgálat, tankönyvkiadás, egyéb - működése, eredményei, de problémái sem indokolták a totális átalakítás kezdeményezését. Még akkor sem, ha Hoffmann, vagy bárki más ezerszer ismétli a valóságot meghamisító állításait. Minden, adatokkal tárgyszerűen igazolható vizsgálat azt mutatja, hogy a rendszer alapvetően rendben működött, sőt, eredményessége a PISA-felmérések alapján javuló tendenciát mutatott. Az oktatási rendszer működése nem volt hibátlan, de eredményes, más társadalmi alrendszerekkel összehasonlítva még hatékony is.
Akkor mi végre a totális átalakítás?
Az oktatási rendszer átalakítása része a „centrális erőterű”, egypólusú, diktatórikus jellemzőket magán viselő állam létrehozásának, a Fidesz-hatalom hosszú távú biztosításának. Ezt a hatalmas, és semmi mással össze nem vethető intézményrendszert a lelkek gyarmatosításának szolgálatába kell állítani – ez a lényeg, ez ennek a tanévnek a ma már pontosan olvasható üzenete. A komoly nagyságrendű pénzkivonás csak mellékes, bár el nem hanyagolható eredmény. Ennek a célnak, a lelkek gyarmatosítása révén a hatalom megtartása biztosításának van alárendelve a teljes oktatási rendszer átalakítása, az oktatási kormányzatnak a rendszer apró részletei átalakítására vonatkozó minden kezdeményezését ez vezérli, tudva, vagy tudatlanul ezt szolgálják azok a szakemberek, akik hívőként, vagy a megélhetés kényszerének engedve részt vesznek a rendszer átalakításának gyakorlatában, ehhez asszisztál a jobb fizetés reményében a pedagógusok százezres tömege, s mindezt egyre pontosabban látva, aggódva nézik a gyerekeik jövőjét féltő szülők milliói.
Szemünk előtt bontakozik ki a magyar nemzet drámája.
A fejlett világ országaiban ilyen átalakításra nem kerülhet sor - fogalmaz a finom lelkű, mindig óvatos oktatáskutató.
Káosz, ami történik – nyilatkozik a karcosabb megfogalmazásairól ismert oktatáspolitikai elemző.
Gyerekellenes, amit a kormány tesz – így a közérthetően fogalmazó gyerekpszichológus.
A szakma megcsúfolása – mondják a neveléstudomány oszlopcsarnokos professzorai.
A nemzeti kulturkincs elherdálása - tiltakoznak iskolák nevelőtestületei.
Nem számít. Mint ahogy más szakmai területeken sem számít a szakemberek tiltakozása. Nem számít semmi, ha a hatalom építményének betonelemeiről van szó. S ebben a konstrukcióban az oktatás az egyik legfontosabb pillér. A gyerekek, a majdani választópolgárok lelkének gyarmatosításával a Fidesz hosszútávon igyekszik maximalizálni szavazótábora létszámát.
Történelmi bűn, amit Orbán Viktor – hoffmanni segédlettel - az oktatás kapcsán a gyerekekkel, fiatalokkal, a magyar társadalommal szemben elkövet. A politikai haszonszerzés érdekében a keresztény-nemzeti kurzus, az ennek a jegyében fogant oktatáspolitika egyszer már megbukott. Ennek retro változata sem lehet sikeres. Orbánt 2014-ben ismét miniszterelnökké választják – ha ellenzéke folytatja az önsorsrontó, tesze-tosza politizálását -, Magyarország pedig lekerül az oktatási rendszere révén is (!) sikeres, modern államok listájáról. Nem lesz ez azonnal látványos kudarc. Az iskolának van egy a külső szabályozóktól független tehetetlenségi mozgása, viszi a pedagógusokat is a lelkiismeretük. A hatalomnak a számon kérhető, Wass-Nyírő-Tormay szellemiségű tanterv a fontos, a pedagógusnak a gyerek. Ezért a lelkek gyarmatosításának kísérlete kudarcra van ítélve. Létrejön ugyan a tanfelügyelők, a tankerületi elöljáróságok számára egy fegyelmezett, a központi elvárásoknak megfelelő látszat-világ, de amikor a pedagógus „négyszemközt” marad diákjaival, összemosolyognak, és ott folytatják saját értékeik alapján saját világuk építését, ahol a tanfelügyelő érkezése előtt abbahagyták.
Jó ez? Nem, nem, ez nem jó. Nem szolgálja a nemzet érdekét.
Indulatosan riadalmat keltek? Csak mint az öreg gátőr, aki már sok árvizet megélt, s akinek elég a vízimadarak röptét, a gátak ürgéinek mozgását figyelnie, hogy tudja, nagy víz, nagy baj közeleg, s tudja, a mentés sem felemás gumicsizmában, a gátkoronán való pr-parádézásból áll. Szólok tehát, „gátőr” társaimmal együtt, még akkor is, ha szavunkra nem figyelnek sem az ártéren, sem a védett oldalon lakó emberek, főleg nem azok, akiknek az emberek biztonsága, boldogulásuk biztosítása a dolga. Ők a miniszterelnöki székre figyelnek, meg a felcsúti stadionra, a trafikokra, a közgép-polip közpénzszivattyú további működésére. Ezek a fontos dolgok – nekik.
Mi meg állunk a „gáton”, és dermedten nézünk egymásra.
Uram Atyám, mi lesz ebből?
(A szöveg megfogalmazásában segítségemre volt a Hálózat a Tanszabadságért "káosz-leltára". A HAT információi elérhetők a www.tanszabadsag.hu oldalon.)
