Az elmúlt napok egyik nagy visszhangot kiváltó vitája a széles értelemben vett demokratikus ellenzéki oldalon a civilek és a pártok viszonya volt.
Az érthető, különösen a rendszerváltás után született fiatalok esetében, hogy a civilek - pártokhoz nem kötődő, de a közéleti kérdések, saját sorsukat érintő ügyek iránt érdeklődő emberek - határozottan lépnek fel a pártokkal szemben. Egyaránt elítélik korrupt maffiaállam kialakítása miatt a Fidesz-KDNP-t, és ezzel együtt, a parlamentben lévő, vérszegényen tiltakozó ellenzéki pártokat is, mind. Még a korábbi kormányok pártjait egyformán bíráló LMP, és tegyük hozzá, a belőlük kiváltak is jogosan részesei az elutasításnak. Jogosan, mert azzal, hogy az elmúlt ciklusban ott ültek a parlamentben, részt vettek a 2014. évi választásokban, most is ott ülnek a parlamentben, legitimálták a rendszert, Orbán diktatúráját.
A hazug és korrupt diktatúra elleni állampolgári tiltakozás 2014 őszén minden korábbi hasonló kezdeményezést meghaladt. A tiltakozás a legnagyobb látogatottságú internetes közösségi oldalon öltött szervezett keretet, az informálás, a mozgósítás, az események feldolgozása e „felületen” zajlott. A szervezők minden más formalizált kerettől való megkülönböztetésként civileknek mondták magukat, a szervezeti keretük pedig a facebook-csoport volt. E civilekhez korábban létrejött, hálózati rendszerben működő protest-csoportok is csatlakoztak. Így pl. – hogy a kaptafánál maradjak – a Hálózat a Tanszabadságért, a Hívatlanul, az Oktatói Hálózat is. A tüntetések szervezői rendre kérték, politikai pártok demonstratív módon – zászlókkal, szimbólumaikkal – maradjanak távol. Ebben nem elsősorban az a félelem volt benne, hogy az olykor valóban spontán kezdeményezéseket a diktatúra propagandagépezete a pártok – gyurcsányemútnyócév - aknamunkájának állítsa be, hanem inkább az a szándék, hogy azok is megmozduljanak, akiket a hatalom intézkedései hátrányosan érintenek, de nem akarnak semmiféle párttal azonosulni.
Ez idáig rendben van.
Azt azonban világosan látni kell a civileknek is, a rendszerváltás után született fiataloknak is, hogy a diktatúra elleni tiltakozásuk azt jelenti, hogy ők a politika színpadára, pályájára léptek. Akarva akaratlanul politikai tér szereplői lettek, politikai tényezőkké váltak. Ott mozognak a világot jelentő deszkán, az arénában, s a nézőtér, a lelátó közönsége árgus szemekkel figyeli játékukat. Meg a hazai és külföldi szakértők sokasága, kamerák kereszttüzébe kerültek, figyeli őket - és tárolja memóriájában működésüket - az egyenruhások siserehada is. Fellépésük eredményeként Orbán, a politikai hatalom egyedüli letéteményese meghátrált. Nem túlzás azt mondani, hogy az addig peckesen lépdelő Orbán-diktatúra megbotlott. A civilek politika-formáló erővé váltak. Viszonyuk a hatalomhoz egyértelmű. Ezt az őszi tüntetés-sorozat világosan mutatta meg. A tiltakozás hívta ezt a civil megjelenést életre, ez a civil megjelenés a hatalommal oppozícióban van. A politikai tér szereplőiként azonban e civil körnek nem csak a hatalommal, a diktatúrával kapcsolatban kell definiálni viszonyát, hanem a politikai tér egyéb szereplőivel is. Ez a politikai pártokon túl jelenti a szakszervezeteket, az egyéb érdekképviseleti szervezeteket, mindent, minden szervezetet, intézményt ami a politikai térben jelen van. Azt is jelenti továbbá, hogy amennyiben törekvéseiket, szándékaikat – legyenek azok szakmaiak (korrupció elleni fellépés) vagy politikaiak (Orbán takarodj!) érvényesíteni akarják, azt a politikai térben, a politikai tér írott és íratlan szabályai szerint kell tenniük. Mondjuk, egy tüntetést a gyülekezési törvény szerint be kell jelenteni a rendőrségen, engedélyeztetni kell. Összességében tehát a „civilek” ott vannak, ott működnek a politikai térben, s nem kerülhetik el, hogy e tér egyéb szereplőivel rendezzék viszonyukat. Mert az nem megy sokáig – ahogy erre többen felhívták a figyelmet -, hogy az ellenzéki pártok aktivistái, vagy csak egyszerűen e pártok támogatói jöjjenek a tüntetésekre, de maguk a pártok maradjanak távol. Mert ott voltak a pártokhoz nem kötődő civilekkel együtt a József nádor téren és az Erzsébet-hídon, a Széchenyi – és a Kossuth téren a szociáldemokraták (MSZP-sek), a liberálisok (MLP-sek), a balközép liberálisok (DK-sok), a jobbközép konzervatívok (MoMa-sok), a világoszöldek (Együtt-esek), minden demokratikus ellenzéki párt támogatója. És ott voltak a csalódott Fidesz-esek is, akik "nem ilyen lovat akartak".
Elkerülhető-e mindezek alapján, hogy a „civilek” elinduljanak a pártosodás, a formalizálódás útján? Szimbólum, logó, a mi-tudat egyéb megjelenési formája, a követelésekben meglévő azonosságok alapján formálódó törekvések vajon a kezdetét jelentik a politikai párttá válásnak? Vajon létrejön-e nálunk is – ahogy egy korábbi bejegyzésben felvetettem – a podemos-jelenség?
Ezt ma még nem tudjuk.
Azt viszont tudjuk, hogy a civilek is, a pártok is, egyéb szervezetek is az Orbán-diktatúra megszüntetését, egy demokratikus Magyar Köztársaság viszonyainak kialakítását fogalmazzák meg célként. Ki egy szakmai területre vonatkozóan, ki egy érdekcsoportot képviselve, ki egy társadalmi csoportot képviselve, ki a társadalmi együttműködés egy területét képviselve, ki az egész társadalmi-gazdasági rendszer, az Orbán-diktatúra utáni megújulást képviselve. Az Orbán-rendszer meghaladása csak ebben a széles alapú együttműködésben képzelhető el. Civilek, pártok, szakszervezetek, szakmai szervezetek, minden Orbán-rendszer ellenes szereplő, minden az Orbán-rendszer meghaladását akaró ember együttműködésének keretét, befogadó-együttműködő szervezeti keretet kell kialakítani. Aki részt akar venni ebben a munkában, aki jönni akar, jöjjön. Találja meg mindenki – minden ember, minden szervezet – a maga helyét, szerepét. Kellenek az utcai megmozdulások is, kellenek a parlamenti megszólalások is, kell a szakmai háttérmunka is, szükség van a nyilvánosságra is, szükség van eszközökre, szervezőkre, mindenre és mindenkire. Nem lehet finnyásan azt mondani, „ti ott voltatok a diktatúra kiépítésénél, ti most ne gyertek”. Mind ott voltunk a diktatúra kiépítésénél. Ott álltunk és néztük, ahogy tégláról-téglára bontotta le Orbán és csapata a köztársaságot, és tégláról téglára építette fel a diktatúrát. Más persze a helyzete annak, akinek politikai eszközök voltak a kezében, s úgy nézte e folyamatot, s más annak a helyzete, aki inkább csak szenvedte azt. De mind ott voltunk, s 2014-ben vagy elmentünk szavazni abban a reményben, hogy a szavazófülkében visszaszerezhetjük köztársaságunkat, s ezzel járultunk hozzá a diktatúra stabilizálódásához, vagy nem mentünk el, s paradox módon ezzel is a diktatúra stabilizálódásához járultunk hozzá. Mind ott voltunk tehát Orbán diktatúrájának bebetonozásánál, s mindannyiunknak, akik e betonrendszert el akarjuk bontani, ott kell lennünk mindenhol, ahol apróbb és nagyobb darabokat tudunk e betonból kibontani.
Lassan abba kellene hagyni a finnyás elkülönülést, s keresni kellene az együttműködés tartalmi, formai kereteit. Őrizze meg az együttműködésben mindenki az arcát, önállóságát, politikai karakterét, és adja be a közös munkába azt, amiben a legerősebb, amihez ő ért a legjobban, amihez neki vannak meg az eszközei, amivel ő tud legeredményesebben, leghatékonyabban hozzá járulni az új Magyar Köztársaság kialakításához.
Civilek, pártok, szakszervezetek, szakmai szervezetek, egyéb szervezetek, állampolgárok – el kell indulnunk az Orbán-rendszer meghaladását eredményező együttműködés útján.
Ha nem indulunk el, nem is érünk oda.
