Egy plebejus pedagógus a világról

A COMING OUTOK IDEJÉT ÉLJÜK ... (Vukovári Panna írása)

2014. július 15. - OldStruggler

A fészen olvastam ezt az írást. Nem ismerem Vukovári Pannát. Ha ismerném, se mondhatnék mást: minden tiszteletem az övé.  

2014. július 15., 9:44
 A coming outok idejét éljük: ha az embereknek elegük lesz a súlyos teherként magukkal hordozott, szégyenteljesnek érzett titkaikból, akkor a végén csak kibökik. Ország-világ előtt közhírré teszik, hogy… mit is? Általában a nemi identitás körül forog mostanság a közbeszéd coming out fogalma, de voltaképpen bármi ide tartozhatna. Pontosabban bármivel előrukkolhatna az ember, amiről úgy véli, számára rettentő fontos, ám az adott közösség szemében megbotránkoztató, kínos és elfogadhatatlan már csak a probléma megszellőztetése is. Botrány. Skandallum! Amikor Antigoné dilemmáját éli meg az ember: a belső, isteni törvényt kövesse, avagy a megszokásokon alapuló emberi normatívát, akkor bizony van egy pont, hogy fogjuk azt a lapátot, és ugyan mi nem elhantoljuk a tetemet, hanem kiássuk és közszemlére tesszük: tessék, társadalom! nesze neked! erre mit lépsz? És a társadalom rendszerint azt lépi, hogy bedarálja az egyént. Vagy mégsem?

Nos, tessék: itt az én coming outom, amiért keresztény konzervatív körökben garantált kövezés jár. Egyházi iskolába jártam, és gyűlöltem minden percét. Megnyomorított és tönkretett hosszú évekre, elvette a kamaszkoromat, és olyan tapasztalatokat szereztem, melyekre igazán semmi szükségem nem lett volna. Erről természetesen nem szokás beszélni: elmegyünk szépen az ötévenkénti osztálytalálkozóra, megesszük a változatlanul sivár menzás gálaebédet az iskola étkezőjében, beülünk a padokba és szabványmosollyal az arcukon mindenki felsorolja, kinek hány gyereke született és milyen jól fésült is az élete. Akit a sors nem a gimnázium által megálmodott „nagy magyar anya/apa”, vagy „kereszténységünk hős védőbástyája” szerepbe állított, nos, az el sem jön, vagy ha mégis, akkor visszahallhatja később innen-onnan a hajdani tanárok méltatlankodó szavait: „hogy mik vannak…!” Szóval nem. Évekig küzdöttem azzal, hogy erényt kovácsoljak abból a traumából, amit az álszent, hazug, merev és infantilisan értelmezett vallásos közeg jelentett annak idején, de most lett belőle végérvényesen elegem. Ó, nem: makacsul lojális maradok és maradtam mindig is ahhoz az értékrendhez, melyet az egyházam képvisel kétezer éve. De az önhitt kreóni normamajmolást, az ítélkező ostobaságot, a másokat megnyomorító és nem felszabadító vallásosságot mindig és örökre el fogom utasítani. Sajnálom, ez van. Fogadjátok el: ez a coming out lényege, nem igaz? És vajon rosszabb lennék bárkinél is, ha kimondom: meztelen a király?

Mert vannak „Isten Robinsonjai”, és vannak a mintamájerek, de persze hívhatjuk őket bárhogyan. Vannak komfortkeresztények, akik családi albummal büszkélkedhetnek az osztálytalálkozón, és vannak olyanok, akik akár azt tervezték, hogy betagozódnak a rendszerbe, akár megátalkodott lázadók voltak, mégsem a családi albumukat hozzák az osztálytalálkozókra, hanem zavarba ejtő önmagukat, mely nem illik bele abba a csinos kis sablonba, melyet annak idején az életről kaptunk. És ezt a hazug mintát nem tudom megbocsájtani: mikor kicsöppentem az életbe, ahol a magam lábán kellett helytállnom, kiderült, hogy az áhítattal legyártott minták nem elégségesek. Számomra nem. Nem adnak magyarázatokat, nem mutatnak előre, nem oldják meg a valóságos problémákat, csupán nyakon öntik egy kegyes mázzal, mely a gondolkodás hiányára ad felmentést. Csakhogy nincs felmentés. A „keresztény” élethazugságnál ugyanis nincsen rosszabb és veszélyesebb játszma. Ez az én coming outom.

 És persze macskaköröm: hiszen tisztáznunk kell végre, mit jelent kereszténynek lenni. Akik táboron kívül vannak, az ateizmus vagy a deizmus idilli elköteleződésmentes felelőtlenségével bírálják a vallást, az egyházat, a hívőket, globálisan kiterjesztve mindenkire maróan gúnyos kritikájukat - és természetesen belső információk hiányában gyakran félrelőnek. Zusammen ítélkezni botorság a részükről, és nem tudom elfogadni a megfellebbezhetetlenül kimondott summás ítéleteiket, melyeket az ilyen-olyan média – természetesen a nélkülözhetetlen politikai manipuláció hátszelére kapva – kéjes örömmel tesz közhírré. Kereszténynek lenni közügy: s mint olyan, minden jézusi értékrendet valló és felvállaló ember: közszereplő. S ha ez így van, akkor bizony hitelesnek kell lennünk, hogy állni tudjuk a sarat, s érvényes válaszokat tudjunk adni a kívülről érkező kritikákra, illetve meg tudjuk védeni az értékeinket. A kérdés csupán az: vajon minden, amire rányomjuk a „Keresztény érték! Törékeny!” - bélyegzőnket, az automatikusan jézusivá és megőrzendővé is válik? Vagy olyan ez, mint a kezdetben szégyenfaként ismert kereszt, melyet mára boldog-boldogtalan kipakolhat filléres fukszként a mellkasára?

Az igazság az, hogy elegem van a komfortkereszténységből. Mintha bizony Jézus és apostolai olyan nagyon a komfortzónában maradtak volna, mikor a kereszt felé masíroztak… Persze az egész história borzasztóan trükkös: mondhatni, ördögi. Aki olvasta C. S. Lewistól a Csűrcsavar levelei című roppant szellemes kis könyvet, az tudja, miről beszélek. Egy „öregördög” oktatja leveleiben tanulni vágyó unokaöccsét, hogyan érdemes behálóznia a lelkeket. Legtalálóbb javaslata az, hogy kezdje azokkal, akik azt hiszik, mindent az Úr megelégedésére tesznek: ott könnyű lesz sikereket elérni, mert eszükbe sem jut, hogy esetleg síncsere történt, és már csupán a formákhoz ragaszkodnak, s nem a lényeghez. Sajnos a formák túlságosan könnyen tölthetőek meg önelégült vagy önigazoló, önhitt tartalmakkal, ami persze Csűrcsavarnak nagyon is kedvező, nekünk, konzervatív keresztényeknek a legkevésbé sem.

Konzervatív: a hideg kiráz a szótól, mert óhatatlanul is a konzervdobozok jutnak eszembe róla, mikor gyerekkori nyaralásainkra bespájzoltunk sóletből, töltött káposztából és tartós tejből, aztán irány a nagyvilág (a vasfüggöny megfelelő oldalán persze)! Mindig a tartósítószer ízét érzem, vagy a szomszéd néni naftalinjának a bűzét, amikor valaki arra hivatkozik, hogy ő márpedig konzervatív. Hát, legyen: csak éppen nem tudom, okos dolog-e hermetikusan, művi úton lezárni valamit, amit meg akarunk őrizni. Vajon nem a lényegét veszíti ez el, úgy, mint kislánykoromban a matricagyűjteményem, mely mai napig megvan, csak éppen sokkal több örömömet leltem volna benne, ha annak idején felragasztgatom a füzeteimre meg a gyerekágy támlájára, semhogy minden költözködéskort nosztalgikusan végigbogarászom az elsős koromban kapott magatartás-matricáim sokaságát…? Vajon tényleg olyan nagy erény konzervbe zárni az értékeinket? Hiszen manapság a pénzünket sem szalmazsákban tartjuk, hanem bankba tesszük, hogy ott fialjon. (Jó esetben…) Vajon miért vagyunk lehetetlenül ósdiak, amikor az értékrendünkről van szó? Vajon miért kapaszkodunk annyira a konzervált formákba? Vajon miért nem merünk kérdezni? Miért nyugtalanít az, ha valami megpiszkálja a nyugodtnak hitt felszínt? Miért húzódunk be a mi kis keresztény, konzervatív beltenyészeteinkbe, miért van az, hogy nem merünk kiállni a bástyáinkon túlra, miért utasítunk el zsigerből mindent és mindenkit, aki veszélyesen profán? Miért? Mert gyávák vagyunk. és nem, nem akarok többé gyáva lenni, mert azt hiszem, ennél nagyobb bűn nincsen a Szentlélek kiáradás utáni időkben.

Quo vadis, Domine…? – kérdezte Péter Krisztust a látomásban, mikor ő józan megfontolásból épp elhagyni készült a keresztényüldözésbe éppen belekóstoló Rómát, mire Jézus válasza az volt, hogy megy Rómába, hogy újra keresztre feszítsék. Az első pápának sem kellett több: az ésszerű megfutamodást felváltotta a bátor nekiveselkedés, és annak rendje s módja szerint keresztre is feszítették. Tótágast. Hát velünk mi a helyzet? Ebben a feje tetejére állt világban vajon merünk valódiak lenni, vagy visszamenekülnénk a díszletkereszténységünk, díszletkonzervativizmusunk melegágyába, ahol jó érzéssel szidhatunk mindenkit, aki minket szidalmaz (ó, keresztényi alázat!), kellemesen meghúzhatjuk magunkat és ítélkezhetünk erkölcsi magaslatainkról, miközben gondosan véka alá rejtjük a fényt, amit kaptunk.

Mert igen: azt a mécsest mi kaptuk. A mi felelősségünk, a mi cserépedényünk, a mi kegyelmünk, ha úgy tetszik. Márpedig akit Krisztus kegyelmekkel ruház fel, az felér egy fenékbe rúgással, ha a világ szemével nézzük a dolgokat. De mit várunk? Vasárnapi kereszténységet, mise után cukrászdával, vagy valóban értékes életet? Mert ha az utóbbit, akkor ott nincs pardon: ott bátornak kell lennünk, és mernünk kell megkérdezni magunktól, mit is akarunk mi voltaképp? Miért is mondjuk magunkat keresztényeknek? Kik is vagyunk? Felcimkézett palackok, rajta „keresztény, konzervatív”, benne pedig pimpós lőre? Ó, vajon bátrak vagyunk ahhoz, hogy szembenézzünk a kellemetlen kérdésekkel? Egyáltalán: merünk kérdezni? És merünk válaszolni? És ami a legfontosabb: merünk cselekedni?

A kérdésfeltevéssel mindig is baja volt a keresztény embereknek, úgy nagyjából a középkor óta. Megszokássá vált erénynek tekintenünk, sőt, a bűnbeesésre hivatkozva egyenesen elvárássá nemesítenünk azt, hogy kérdések nélkül elfogadunk mindent, amit az ikonikus figurák mondanak, tesznek, diktálnak. Szeretjük ezt „keresztényi alázatnak” csúfolni, pedig ez csupán kényelmesség, önámítás: szimpla gyávaság. Az alázat az, amit Jézus mutatott fel nekünk. Kemény kérdéseket tett fel, kemény és hiteles válaszokat adva. Nem lábvíz-kereszténységet mutatva, hanem kőkemény, tüzet hozó értékképviseletet. Nem operett-keresztényeket akart látni világszerte, akik derűs bárgyúsággal néznek a jövőbe, hanem valódi, megkínlódott hitet. De abból egy mustármagnyi is elég. Nem kampány-keresztényeket hívott követőiül, akik meglovagolnak egy szólamot, hogy aztán ügyes urambátyám-sógorkoma stílusban lavírozzanak előre. Nem kaumflázs-keresztényeket keresett, akik maszkként használják az értékrendet kiüresítő szólamokat önnön identitáshiányuk és kételyeik álcázására, aztán összeomlanak, ha egyszer róluk is kiderül: emberek és hibázhatnak. A fenébe is: Krisztus nem Wass Albert-olvasókört vagy napközis tábort szervezett túlkoros hittanosok számára, ó, nem. Ő azért jött, hogy megváltsa a világot, hogy aki hisz, az üdvözüljön.

De miben hiszünk? Hiszünk a keresztény értékekben… - vágjuk rá zsigerből, de bontsuk csak ki a nyájas (és olykor nyálas) csomagolásból a kereszténységünket! Vajon a Teremtő szívszorító magányosságát a jászoltól egészen a Golgotáig megtaláljuk benne? És fel merjük-e tenni a kérdést önmagunknak: a komfortkereszténység hol találkozik ezzel a magányos Istennel, aki a szeretet és nem az ítélkezés istene? Aki a szívét teszi ki értünk? Aki… aki a Mindenség Ura, de mégis képes szeretni és elfogadni minden teremtményét, nem csak a keresztényeket, nem csak a kékszeműeket, nem csak az konzervatívokat, nem csak ezt vagy azt: mindenkit. Aki nem a mamelukok ura, hanem az elveszett bárányok Pásztora. Vajon a komfortzónánk megengedi-e azt, hogy végre ne hazudjunk önmagunknak, és levegyük a maszkunkat, vállalva, hogy a keresztény értékek, a jézusi szeretet őrzői is csak emberek, elveszett bárányok, akik olykor nevetségesen kapaszkodnak a formákba, melyek pedig csak mankók, útjelzők, nem pedig az elérendő cél? Igen, emberek, akik nem látják a fától az erdőt, emberek, akik gyakran nem irgalmasok, hanem irgalmatlanul kemények és ridegek, önzők és keresztényietlenek vagyunk… Vajon merünk bajainkra orvosságot kérni? Meg merjük kérdezni önmagunktól, miért félünk? Miért zárjuk konzervbe a fényt?

 Nem, nem akarok konzerváló konzervatív lenni: értékőrző, de sokkal inkább értékkínáló ember akarok lenni. Kínáló, nem tukmáló, nem követelőző, nem kötelezővé tevő, nem ítélkező. Kínáló. Mert ez a keresztényi alázat. Keresztény vagyok, annak születtem, és hosszú utat tettem meg, hogy kérdéseket merjek feltenni, hogy lássak, ne csak nézzek. Fájdalmas út volt, más nem is lehetett volna, hiszen minden jézusi út szűkös, veszedelmes, és a vállunkon ott cipeljük a saját, jól bejáratott kis keresztjeinket.

Hajdani osztályfőnököm kedvenc mottója volt: „Jobb ma egy fafej, mint holnap egy fejfa.” Hát, nem! Ez a gyávák mottója. Ha szemellenzőink mögé húzódva, merev szabályainkba kapaszkodva próbálunk evickélni, mind a két kezünk tele lesz a saját gondjainkkal. Nem tudunk odanyúlni mások felé, nem tudunk mások fejével gondolkozni, nem fogunk eleget tenni annak a hivatásnak, melyről a keresztény életünk szól: nem leszünk a föld sója, nem leszünk a világ világossága, csak fafejünk után menetelünk, és nem vállaljuk azt a küldetést, melyet kaptunk. Amit Péter kapott. Amit Pál kapott. Amit a világ mindenkori keresztény értékkínálói kaptak. És igen: ennek a küldetésnek olykor „fejfa” a vége. Nem a szó szoros értelmében, de a krisztusi értelemben mindenképp: a magnak el kell halnia, hogy termést hozzon. Hiedelmeinket, komfortzónáinkat, ostoba kis röghöz kötöttségeinket elengedve válhatunk fénnyé. ÉLETTÉ. Elég volt abból, hogy a kívülállók röhejesen elavult, régimódi és ostoba paródia-keresztényeinek szerepbe kényszerítsenek. Elég volt abból, hogy embertelen droid-keresztényekként ismerjen a világ, vagy egyfajta tisztikaszinóként, netán álszentek korlátolt gyülekezete legyünk a világ szemében. Mert nem erre kaptunk hivatást. Arra kaptunk hívást, amire a pápánk, I. Ferenc is vár minket: az odafordulásra. Az érzékenységre. A nyitottságra. A gondolkodásra, a közös gondolkozásra. Arra, hogy meglássuk a fától az erdőt. Hogy tudjunk különbséget tenni a helyes és helytelen között, de tudjuk: minden szabályok fölött a szeretet törvénye áll. És ezzel, nos, ezzel valóban új színt tudnánk vinni nemcsak az emberi kapcsolatainkba, hanem a kereszténydemokráciába is. Merjünk emberiek lenni: ne hazudjunk glóriát a fafejünk fölé, mert nem áll jól. Az emberségesség feltétele az, ha tudjuk, vállaljuk, elismerjük: nagyon is emberek vagyunk - hibákkal, mocskokkal, pitiáner szokásokkal együtt. Igen, mi, keresztények is. Sőt. Mi még inkább. És küzdünk. Dolgozunk. Állandóan csiszoljuk önmagunkat, de igen: olykor elesünk. És merünk felállni.

Vukovári PannaVukovári Panna Elég az élethazugságokból, a szentképromantikából, az idolkövető akolmelegből! Elég a fafejekből. Ide nekem a fejfát, ha ez az ára annak, hogy érdemes legyen bátor, nyomot hagyó, valódi keresztény életet élni! Vannak, akiknek sikerült. Jó lenne az ő táborokon felülemelkedő táborához tartozni.

A bejegyzés trackback címe:

https://plebejus-pedagogus.blog.hu/api/trackback/id/tr477326962

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Névtelen 2014.07.15. 12:56:38

"Kereszténynek lenni közügy: s mint olyan, minden jézusi értékrendet valló és felvállaló ember: közszereplő."
Na nem. Nem közügy. Magánügy.