Egy plebejus pedagógus a világról

ÓMD igazsága[1]

2014. június 09. - OldStruggler
 Megalakult a kormány. Magyarország kormánya. Kicsit lassan, ráérősen. Igaz, hová siessen Orbán. A Mű alapjaival, lényeges felépítményeivel elkészült, működőképes a konstrukció, a választáson részt vett polgárok támogatták őt és a Művet, nem utolsó sorban a Mű egyik fontos pillére, a választójogi törvény sajátos szabályrendszere miatt ez a parlamentben a mandátumok kétharmadát eredményezte. Van négy éve, miért kapkodjon. Az előző négy évben mindent lenyomott lényeges gond nélkül a torkunkon, volt zene-bona, de a diktatúra úthengere kimozdíthatatlanul robogott a vezérállásban manipuláló ember által kijelölt úton.

A héten tartották a miniszterjelöltek parlamenti bizottsági meghallgatásait. Erről tudósított ÓMD, ezzel kapcsolatban dohogott néhány nappal később.
Nem a mellébeszélő miniszterjelölt áll célkeresztjében, hanem a kormány ellenzékének magatartása dohogásának oka. „Azon a napon, amikor a kormány hadat üzen a civileknek, a sajtónak, a nyilvánosságnak, amikor újabb fékeket iktatnak ki a hatalom kedvéért, az ellenzék beül a miniszter meghallgatására, és szakmázgat. Mintha konszolidált demokráciákban élnénk, mintha nem egy díszlet része lenne ő is.
Pedig csak díszlet. És az ellenzék úgy döntött, hogy ezzel a szereppel is beéri.”
Igaza van.
A cipollai bábszínház része a parlament, díszlet, biodíszlet benne az ellenzék.
Ezzel a helyzettel két probléma van.
Túl azon, hogy az egész, úgy, ahogy van egy nagy rakás probléma.

Ezt a bábszínházat Orbán 2010-ben kezdte el kiépíteni. A kötcsei beszédben körvonalazta, s ahogy a hatalmat a választások eredményeként megkapta, módszeres alapossággal hozzá is kezdett víziója megvalósításához. Az eredményt ismerjük. A bábszínház, a diktatúrákat idéző politikai rendszer, a törvényesített korrupcióra alapozott, a szegényeket még jobban elszegényítő, a gazdagokat még gazdagabbá tevő gazdaság, a vazallusi logika szerint működő társadalmi intézményrendszer, a megfélemlítés rendszere, a korlátozott, irányított nyilvánosság, röviden, a cipollai bábszínház működik. Ennek a rendszernek a részeként fogadta el a parlament az alaptörvényt, a választási törvényt, minden más törvényt, ami a bábszínház működtetéséhez szükséges volt. Az akkori ellenzéknek nem volt választása. Részese volt a folyamatnak. 
Abból a feltételezésből indultak ki, hogy a parlamenti választás alkalmával a sok csalódott, jogaiban és megélhetése lehetőségében megkárosított ember majd nemet mond Orbánra, s győzelmük esetén alkalmuk lesz a bábszínházi törvényeket módosítani, helyre állítani a köztársasági jogrendet, normális keretben működtetni az országot.
Ez a demokrata-paradoxon.  
A kormány – Orbán-Cipolla – törvényes választás eredményeként került pozícióba, az országgyűlés az alkotmányos keretek között – annak hézagait kihasználva, a joggal visszaélve – működött. Láttuk a trükköket is. Ha valami nem ment át az alkotmányosság szűrőjén – az Alkotmánybíróságon fennakadt -, gyorsan beleírták az Alkotmányba, később az Alaptörvénybe, és már fel is oldották a problémát. Demokrata, az emberi együttélés írott és íratlan szabályait tisztelő polgár viszont csak a jogszerűség keretei között folytathatja küzdelmét a a diktatúra kiépítése ellen, a demokratikus rendszer működéséért. Amíg van reális esélye annak, hogy a jog keretei között meg lehet állítani a visszaéléseket, addig nem lehet jogon kívüli eszközökhöz nyúlni. Az éhező, a munka nélküli, a lakásától, szerzett jogaitól megfosztott, létükben megalázott emberek tízezrei kimehetnek az utcára és elzavarhatják a kormányt, ahogy ezt tették a rendszerváltás idején Romániában, nem olyan régen Ukrajnában. Ritka pillanatai ezek a történelemnek. Ezt nevezte egy XX. századi filozófus-politikus – Lenin - forradalmi helyzetnek. Amikor az alul lévők már nem tudnak a régi módon élni, és a felül lévők nem tudnak a régi módon uralkodni. Az ilyen helyzetekben nem működik a papír-jog. Az élet írja felül a kódex-jogot, zárójelbe teszi azt, ami már nem működik. Ha ilyen helyzet nincs, a rendszer szereplői, köztük a parlamenti ellenzéki képviselők, a jogállami dramaturgia szerint játsszák szerepüket. Még akkor is, ha a hatalom birtokosai csúfot űznek a jogállamból. 2010-14 között nem volt ilyen, "forradalmi" helyzet. Volt elégedetlenség, tiltakozás, nagyon sokan már nem tudtak a régi módon élni, de sokan még igen, és a hatalom még tudott a régi módon uralkodni. 
Voltak, akik azt mondták, bojkottálni kell a bábszínházi működést, nem kell részt venni a jogalkotási folyamatban, nem szabad ezzel legitimálni a demokrácia felszámolását, nem szabad részt venni a választásokon sem. 
A demokratikus ellenzék abban bízott, hogy Orbán-Cipolla minden sunyi ármánykodása ellenére a választás számukra eredményes lesz. Nem léptek ki a bábszínházból. Nem léphettek ki, mert nem volt látható az a tömeg, amelyik döngette a bábszínház falait, amelyik arra készült volna, hogy porig rombolja a bábszínházat. Belementek a bábszínházi dramaturgiába, és persze a cipollai forgatókönyv szerint a megbabonázott, saját élethelyzetük kilátástalanságát is elfeledő közönség rajtuk verte el a port. A választási eredményt ismerjük. A lejtős pályát jelentő választási rendszer alapján a parlamenti reprezentációt is.

A demokratáknak be kellett menni a bábszínházba, a bábszínházi dramaturgia szerint kellett szerepüket megtalálni. Nem tehettek mást. Ez volt tehát az első probléma.
Az Isten adta nép – egy része – a cipollai illúziótól elhomályosult szemmel nemet mondott a demokratikus alternatívára, jól érzi magát a bábszínházban, és Orbán-Cipollának elegendő számban a műsor folytatására szavazott. Ez tehát a második probléma.

Itt kell visszatérnünk ÓMD kritikájára.
Ma a parlamenti ellenzék nem tud más dramaturgiát követni, csak a bábszínházit. Nincs a régi módon már élni nem képes tömeg. Vagy, ha van – van –, nem ébredt még öntudatra, nincs megszervezve, nincs meg a politikai képviselete. Közben Orbán-Cipolla tovább szűkíti a demokrácia maradék kereteit, hogy még véletlenül se tudja senki az elégedetlen tömegeket megszervezni, az elégedetlenséget politikai akarattá formálni. A Klub-rádió ne sugározzon vidéken. Az interneten megjelenő véleményszabadság is megszüntetendő. Ha a főváros elveszni látszik, nosza, formáljuk úgy az önkormányzati választási törvényt, hogy mégis mi győzzünk. Ha a civil szervezetek a népi ellenállás támaszpontjai, és az állami támogatások elapasztásával nem lehetett őket ellehetetleníteni, akkor el kell apasztani külföldről érkező támogatásokat, meg kell őket az állami ellenőrzés intézményeivel leckéztetni. Dübörög a diktatúra úthengere.

A mai parlamenti ellenzék akkor veszítette el cselekvési lehetőségét, amikor annak idején elfogadta a bábszínházi kereteket. Ma már nincs visszaút, nincs másik forgatókönyv.

ÓMD-nek igaza van.
„Az áprilisi választások után az ellenzéki képviselők esküt tettek az alaptörvényre, amelyet addig illegitimnek neveztek. Esküt tettek rá a DK, az Együtt–PM, az LMP és az MSZP képviselői. Ebből már következik a többi. Az is, ahogyan ott ülnek a miniszteri meghallgatáson, miközben a végrehajtók elszállítják a demokrácia utolsó bútorait is mellőlük. Még szabadkoznak is, hogy kicsit útban vannak, és zavarják a rakodást.”

Dóra, hogyan tovább? Ebben a helyzetben, mi a teendő?




[1] Ónody Molnár Dóra: Demokráciázgatunk, Népszabadság, 2014. 06. 06. http://nol.hu/velemeny/demokraciazgatunk-1466475

A bejegyzés trackback címe:

https://plebejus-pedagogus.blog.hu/api/trackback/id/tr417326974

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.