Egy plebejus pedagógus a világról

Kié a gyerek?

2013. augusztus 29. - OldStruggler
Hülye kérdés, tudom. A gyerek nem egy tárgy, akinek a „tulajdonlása” jogi kategória. Ennek a tanévnek mégis ez a nevelésfilozófiai alapkérdés az egyik kulcs fontosságú kérdése. Izgalomban van a pedagógus-társadalom, és mára már a szülők egy jelentős része is, mert soha ennyi változással, soha ilyen előkészítetlen változással még nem kezdődött tanév hosszú évtizedek óta. Mégsem az az igazi kérdés, hogy hány órát töltenek a pedagógusok az iskolában. Ezek a felszínen habot kavaró - egyébként fontos - részletkérdések. A jövő szempontjából az a kérdés, hogy kié a gyerek.

A válasz egyszerűnek tűnik.

Minden normális helyen a világban a gyerek a szülők „kincse”. Két felnőtt ember hoz felelősségteljes döntést arról, hogy kapcsolatukat a legszebb emberi feladattal erősítik meg, gyerek, saját testükből fogant gyerekük nevelését vállalják. Szülőkként ők döntenek gyermekük megszületéséről, ők vállalják mindazokat a feladatokat, amik gyermekük gondozásával, nevelésével jár, ők teremtik meg azokat a feltételeket, amik gyerekük gondozásához, neveléséhez kell, ők tanítják meg az első szavakat, ők adják át mintaként is az együttélés szabályait, ők rohannak a gyerekkel az orvoshoz, ha felszökik a láza, ők adnak a gyerek kezébe játékot, ceruzát, könyvet, hangszert, szerszámot, ők azok, akiknek könny szökik a szemébe, amikor gyerekük mosolyát, sikereit látják. Gyerekük nevelése a szülők feladata, felelőssége, öröme.

2013-ban Magyarországon Orbán Viktor Hoffmann Rózsa-i segédlettel azt gondolja, nem, nem a szülőé a gyerek, hanem valami nagyobb dologé. Egyszer – ide illő nemes alkalmakkor  - azt mondják: a nemzeté. Máskor, egyre gyakrabban azt, hogy a keresztény egyházé. De mindig kilóg a lóláb. Arra gondolnak, hogy az övék, az államé, amelyhez mindig valamilyen nagyobb közösség ideológiáját kanyarítják. S amikor a sámlis emelkedettségen túl lendülnek,  kiderül: amikor a gyerekekről, nevelésükről beszélnek, a hatalmat, az ő hatalmukat szolgáló alattvalók halmazáról van szó.Az állam, Orbán parlamentje-kormánya elveszi a szülőtől a gyereket, és az oktatási rendszer „átnevelő táborában” igyekszik hűséges alattvalót nevelni. Erről szól a 2011-es köznevelési törvény, és e törvény által kiagyalt gyakorlat zúdul most a szülőkre, óvodákra-iskolákra. Ez a diktatúrákat idéző köznevelési rendszer több alrendszerből áll. Jogi szabályozás rendszere – törvény, végrehajtási utasítások - követelményrendszer – nemzeti alaptanterv, kerettanterv – ellenőrzési rendszer – pedagógusok minősítése, tanfelügyelet – egy-tankönyves tansegédleti rendszer, iskolarendszer – sorolhatnánk még a szakemberek számára sokat mondó rendszerelemeket, amelyek apró mozaikokként egymáshoz illesztve adják ki ideológiai „átfestéssel” a 60-as évek Magyarországának oktatási rendszerét. A szülőket a tervezés, a jogalkotás, a szabályozási rendszer finomhangolása, a pedagógusok életpálya-modellje körüli herce-hurca nem érintette. Ők most szembesülnek azzal, mit is jelent ez az új óvodai-iskolai világ. Most, amikor az állam elveszi tőlük a gyereküket, és az állam kívánja megmondani, hogyan is kell a gyereket nevelni. Három éves kortól kötelező óvodázás, egyentankönyv az iskolákban, tizenhat óráig való iskolában tartózkodás, hittan, …

Az még rendben van, hogy egyetlen szülő sem tudja gyerekének mindazt megtanítani – elsősorban a világ megismerésének a tudományok által felhalmozott ismeret-kincsét és logikáját -, ami a gyerekek felnőttkori boldogulásához, a munkamegosztás rendszerébe való bekapcsolódáshoz szükséges. Ezért jött létre a kapitalizmus kibontakozása idején a tömegiskola abban a formájában, ahogy ma is létezik, működik. Az államnak van felelőssége e rendszer működtetésében. Ezt ismerik el a szülők is, amikor adóznak, és azt várják el, hogy adóforintjaikból az állam az iskolák működésnek feltételeit biztosítsa. Az viszont nagyon nincs rendben, hogy 2013-ban a tudományos ismereteken, gondolkodáson túl minden más fontosságot, értéket is az állam kívánja kijelölni, és ezeket a fontosságokat – a világ szemléletének módját, az emberi együttélés minden szabályát, irodalmi értékeket, … - egy merev, bürokratikus rendszerben kívánja a gyerekekre erőltetni. Még egy a választási rendszer torzítása révén kialakult kétharmados parlamenti többség sem hatalmaz fel senkit arra, hogy a szülőket megfosszon a nevelés rendszere – a célok, feladatok, módszerek, a nevelőmunka gyakorlata - megválasztásának jogától. A korábbi jogi szabályozásban az óvodák és iskolák pedagógiai programja azért volt fontos, mert e dokumentumban minden intézmény megfogalmazta, hogy az általános emberi értékeken, a Nemzeti alaptantervben megfogalmazott értékeken túl mit tartottak fontosnak, helyi adottságaik, lehetőségeik, és a helyben megfogalmazódó igények alapján nevelési célnak, milyen eredményt, eredményeket ígérnek – vállalnak -, s a szülők ennek tudatában dönthettek az óvoda, iskola választása mellett. Ebben a rendszerben ez egy szerződés volt. Az iskola részéről vállalása a nevesített értékek mentén történő nevelésnek, a szülő részéről elfogadása ezeknek a nevelési céloknak, és az eredményhez vezető úton – a feladatok megoldásában - a szülői közreműködés vállalása. Ma a szülőknek gyerekük nevelése tekintetében látszólagos a beleszólási joguk. Ha az oktatási rendszer uniformizált, minden óvodában, iskolában ugyanazt és ugyanúgy kapja a gyerek, akkor a szülő óvoda-, iskolaválasztása formális. A pedagógusok személyiségéből adódó különbségek nem hanyagolhatók el, de ezek egyrészt esetlegesek, és maga a rendszer, a pedagógusok ellenőrzése, minősítése révén igyekszik a keresztény-nemzeti uniformizáltságot biztosítani. Nyersen fogalmazva: Orbán állama elvette a gyerekek nevelése feletti döntési jogot a szülőktől. Persze, ha hazamegy a gyerek, még van lehetősége a szülőnek korrigálni, és az iskolán kívüli világ – sportegyesületek, kulturális intézmények, diákszervezetek, a digitális világ(!) – nevelő hatását sem lehet lebecsülni. Ezzel együtt a 2013/14-es tanév lényege az, hogy Orbán keresztény-nemzeti „átnevelő rendszere”, még, ha kaotikus módon is, de megkezdte a maga teljességében működését. Még csikorogva működik a gépezet, még egy-két rendszerelemet be kell járatni, ennek eredményeként közel vagyunk a szakértők által korábban mondott káoszhoz. De a csengőszó majd elnyomja a felháborodás hullámait, a szülők viszik gyerekeiket óvodába-iskolába, a pedagógusok órarendjük szerint mennek órára, számolják, mikor telik ki az iskolai harminckét óra, mindenki beleszürkül a megváltoztathatatlannak látszóba. Mert a hatalom fura urai rendíthetetlenek. Ha stadion kell Felcsúton, a Nagyedőben és az Üllői úton, vagy mint most, Szombathelyen, akkor, ha a fene fenét eszik, akkor is lesz stadion. És, ha az „átnevelő rendszer” működtetéséhez az kell, hogy minden általános iskolás gyerek délután négyig maradjon az iskolában, ott a pedagógus harminckét óra terhére szervezzen a gyereknek foglalkozást, akkor bent marad délután négyig a gyerek, és a harminckét órát az iskolában tölti a pedagógus, a szülő pedig keresheti a megoldást, hogy az „átnevelő rendszer” hatását hogyan igazítsa ki.
Mert hiába akarja a gyereket, nevelését „kisajátítani” az állam, a gyerek a család „kincse”, s a családban a szülők mondják meg, mi a „mérce”, mi az, amivel azonosulnak, mi az, amivel nem. A gyerek nevelése kapcsán is, és a szavazófülke magányában is.

Rövidesen eljön annak is az ideje, hogy a szülők, pedagógusok levonják tapasztalataik következtetéseit, kimondják azt, amit ma csak a konyhaasztalnál, a szertárak zugaiban mernek megfogalmazni.

Csak addig ne történjen nagy baj, csak addig bírjuk ki valahogy.


A bejegyzés trackback címe:

https://plebejus-pedagogus.blog.hu/api/trackback/id/tr507327016

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.